Polturás malac

Jánosi Katalin
>Egykoron a mélyen a magyar vidékben gyökerező nagymamám szokta
volt véleményét közmondásokkal kifejezni, nyomatékosítani. Ő
emlegette a szólásmondást – „Hánykódik, mint polturás malac a
garasos kötélen”, melynek még közérthetőbb megfelelője: „Fenn az
ernyő, nincsen kas”.
Dakotáknál nem tudom, milyen mondás van erre az ezer évek óta
kialakult, megmaradt emberi gyakorlatnak, amely többet és főleg
mást igyekszik mutatni, mint ami van.
Ez a malacos hasonlat azonban most mindegyiknél jobban kifejezi a
tusványosi cirkuszt, a produkciót, mely minden nyáron várt-nemvárt
esemény, a magyar politika szezonvégi parádéja Erdélyben.
Bálványosfürdő majd Tusnádfürdő eredetileg éppen nem a Fidesz
pártpropaganda eseménye volt, inkább román-magyar kulturális
párbeszédet kezdeményező, inspiráló alkalomként, lehetőségként
jött létre – de mit nem nyúlnak le a fiúk? Mára – szellemi értelemben
– kizárólag Fidesz párt-esemény, s köré közönségvonzó zenei
fesztivált toboroznak. Anélkül talán párszáz hatvanpluszos
nézőközönség (nem fiatal demokraták!), közpénzen fizetett
buszokkal, szervezett, vásárolt „magyarság” jönne csak? Kiderülne,
össz-vissz hányakat érdekel a nemzetieskedő, jobbos míting? A bulira
éhes fesztiválozók mindenesetre nem is igen tudják, s nem is igen
érdekli őket, ki a frászkarika nyomja az észt a pribékekkel körülvett
színpadon – csak zenélnek és táncolnak, nagyrészt pártpreferenciák
nélkül.
Mindenesetre manapság Tusványoson fürdőznek meg rituálisan az
állampárttal kokettálók a fidesz szellemi tócsájában, ez „kötelező
gyakorlat”, kinek a rokonszenv, kinek a hála kimutatására. Hiszen itt
elővezettetik a csoda, a prédikátor, a szellemi vezető, sámán (kinek
hogy), az isteni hatalom gyakorlója (mint volt szíves
miniszterelnökünk ezt magáról kifejteni)!

No, itt ugrik be nekem a polturás malac…
Sokféle értelemben.
Leginkább most azért, mert ez a műsorszám immár nem választott
lehetőség, de kötelező az alanynak, ez alól nincs kibúvó, a só nem
maradhat el, teljesíteni kell! Magyarul – teljesítménykényszer
hatására, a propaganda kötelén elővezetik a szuverén ország
szuverén vezetőjét. A vagyonbevallást igazoló állandó szegényember-
kosztümben (gyűrött, kilógó ing, felgyűrt ujjak, felejtős nyakravaló),
kétértelmű, ravasz mosolyok közt, teljesítményfokozók,
tudatmódosítók, kerül, amibe kerül… Muszáj-tóbiás. Nincs mese,
nyomni kell a mesét – habbal, egyre több habbal!
Magyarázni kell, amit nem lehet. Magyarázni, magyarázkodni muszáj,
miért dől mindjárt össze az általuk másfél évtizede vezetett állam,
miért nem érkezett még el az ígért kánaán?
A magyarság géniusza kényszerből parádézik minden évben
Erdélyben. Már régen nem a maga és a világ szellemi kihívásaira
reagálva elmélkedik, vizionál Tusványoson, pusztán a hatalom-
megtartás kényszerének hatására, most épp a megszorítások, a
súlyos pénzhiány, durva költségvetési minuszok kötőfékén táncolva
szól hozzánk.
Az egyszeri miniszterelnök „jóbarátai” körében ismerte el a trükkök
százait, a hazugságot, s őt a változtatás követeléséért (!)
megkövezték – ez a mostani meg fényes nappal, nyílt színen csúsztat,
füllent, hazudik, keni másra a felelősséget, kamuzik, terel,
megtéveszt, és ígéri, egyre csak ígéri a folytatást – mégsem bődül el
az elbódult nézősereg: „Meztelen a király, hazudik a magyar maci!”
Vagy 20 éve már, hogy bűvös-bájos politikai fluidummal megitatták,
magyaros glamúrral leöntött téveszmékkel elszédítették,
narkotizálták a „magyarokat”, de a hihetetlen mértékű és méretű,
napi gyakoriságú garázdaságok hatására már foszladozik, oszlik a
métely. Ezért kell egyre magasabb patyomkin-fal, egyre hangosabb
cirkuszi produkció, egyre orbitálisabb hazugságok, szégyentelenebb
vádaskodások, egyre lázasabb víziók. Ma már csak pénzzel,
elképzelhetetlenül sok pénzzel tud hatalmon maradni, pénzzel tud
„varázsolni” a Fiatal Paraziták Egyesületének elnöke – pénz pedig
nem maradt, az oligarchák felfalták. Érkezik az igazság pillanata.

Az öregedő primadonnának azonban addig is teljesítenie kell, és az
elvárások egyre nagyobbak, a támogatói kör éhes. A nézők felé csak
egyre nagyobb blöffel, koholmánnyal lehet időlegesen eltakarni a
bukást, amely nem csak az övé, de csapatának-körének bukása is lesz.
(Sajnos, tanulópénze lesz ez a nézőknek, a kifosztott országnak,
nekünk is.)
„Ukrajnának adták a nekünk járó pénzt!” – mekkora gazdasági
kényszer, micsoda belső rettegés kell ehhez a gátlástalan, becstelen
hazugsághoz? Órási. Államcsőd-veszély. Hát az van.

„Hánykódik, mint polturás malac a garasos kötélen”. Hánykódik, mert
szenved, mert fél, mert produkálnia muszáj az isteni kinyilatkoztatást,
minden évben, akkor is, ha nincs miről beszélni, akkor is, ha durva
csapások közt szédelegve kell a piruettet bemutatnia.
De kinek a kezében is van a kötél, a – nevezzük nevén – póráz? A még
fel nem ébredt szavazók kezében.
A tusványosi színjátszó pedig addig járja táncát, amíg a (már csak
csalárdul megszerezhető) választóknak tetszik. Ha mást kívánnak,
mást fog előadni. Erről „páva-tánca” már bizonyságot tett az egész
világ számára. Igaz, Rogán százmilliárddal kitömött propaganda
minisztériuma a kolostor sötét pincéiben szondázza és előre gyártja
is, manipulálja a választói igényt – mégis, ha a kötőféket a választók
megtanulnák (és megtanulják!) valóban fékként, kötő fékként
használni, az a malac is másképp fog táncolni. Talán még az egyszeri
kívánság is megvalósulhatna: „Tegyük végre rendbe ezt a kurva
országot!”

Ez az egykor szentségtörésnek beállított, (mesterségesen kavart)
erőszakot kiváltó mondat mára – állampárti vigéceken kívül –
mindennapi mantránkká lett. Azzá tette valaki… aki ahelyett, hogy
mindannyiunk hőse lett volna, barátaival úgy döntött, mint III.
Richárd. „Hej, égig nyúló giz-gazok”… Nem hiába utálják a fiúk a
„kommunisták által túlsztárolt Adyt”.
Múlik a káprázatos nyár, jön a kiábrándító ősz, röpül az idő – a
polturás malac sem örökéletű.