Posted by Vinterberg, Lindholm: Még egy kört mindenkinek / Városmajor
Az Another Round hazai előadását a színészi játék viszi el a hátán. Paczolay Béla rendezésében mindenki a megfelelő pillanatban, továbbá megfelelően száraz vagy szeszközi állapotban jelenik meg – és ez nagy erény. A Még egy kört… története csekély, négy tanár kísérletet tesz, hogy saját példájával igazolja: mindig kell némi feltöltöttség. A két felvonás alatt a tanerők eljutnak az unalmastól az élvezetes óravezetésig, a nullfogyasztástól (vagy a társasági kortytól) a gyakorló alkoholbetegségig.
Én magam talán nem is lennék eléggé alkalmas a sztori értékelésére, mert legfeljebb étkezéskísérő sörfogyasztó vagyok. De alighanem absztinensek is ki tudnák bontani azt, hogy a most látott darab – ami egy három évvel ezelőtt készült film visszaírása színpadra – vajon miért tudott a vásznon olyan zajos, sok díjjal járó sikerré válni. A négy szereplőre lecsupaszított történet ugyanis eléggé vékonyka. A középkorú tanerők már kiégettek, családi problémáktól (vagy társhiánytól) sújtottak. Épp ezért kapóra jön a valahol felcsípett kutatási eredmény, hogy „kell a vérünkbe némi szesz!”
A kibillent történelem szakosnak is jót tehetne a feltöltés! (Király Attila, Debreczeny Csaba)
Schruff Milán (Nikolaj) kitűnő az okostojás filozófiatanár alakjának megrajzolásakor. Remekül izzítja be a kollégákat, és viszi őket a bűnbe. Neki jut a legtöbb poén is – igaz, kissé alja színvonalon: a gyerekek mindhárman a szülők ágyába járnak pisilni. Debreczeny Csaba a magányosan élő zenetanár (Peter), aki rajong a jó zenéért, a kórusmuzsikáért, de a diákjai legfeljebb egy varjúcsapat szintjét tudják hozni. Király Attila a fásult, kiégett történelemtanár (Martin) – őt a saját tárgya sem érdekli, szétfecsegi az óráit. Epres Attila tornatanárja (Tommy) az egyetlen dinamikus figura, Epres megdöbbentően játssza el, hogy mintha mindig maga mellett lenne járna, létezne, nem azonosul a tantárgyával. De voltaképpen semmivel.
Gyógyítja-e az állapotukat a tendenciózus piálás? Átmenetileg talán igen. Ez meg is felelne Vinterberg elképzelésének: (A filmnek/darabnak) „nemcsak ivásról kell szólnia, hanem az életre ébresztésről.”
Csak együtt! (Epres Attila, Debreczeny Csaba, Schruff Milán, Király Attila)
Vannak kiváló pillanatok az előadásban, Bodor Johanna tervezte a mozgásokat: magát a hörpintést – mégpedig rendhagyóan, egészen sajátos gesztusokkal – és az utána következő pillanatokat, amikor a torkot marja a tömény, és levegőért kapkod a „rátöltő fogyasztó”. Meg a sajátos tánc-elemeket vagy az akrobatikát. Jó partner volt ezekhez a négy tanférfiú. Akár józanságot vagy átmenetet, akár csontrészegséget játszva.
Igen kiváló a minimalista, ugyanakkor szellemes díszlet (Zöldy Z Gergely), a szereplők által tologatott áttetsző falak könnyedén vitték a nézőt egyik helyszínről a másikra, az alacsonyabb részegségi fokozatból a magasabb szintűbe.
És még mindig egy pár mondatnyi dicséret: okos rendezői ötlet, hogy a szünet egybeesik a Városmajori Jézus Szíve-templom esteli harangszavával – mert ha egyben ment volna le az előadás (ahogy a Belvárosiban), a harangzúgás erősen zavarta volna a nézői átélést. Pedig mi, nézők bevonódtunk az előadásba, a tanárok minket jelentkeztettek, hozzánk (mint osztályhoz) beszéltek, de ez mintha tüneti kezelés maradt volna. Meg-megérintett a pedagógus kollégák magánéleti gondja, de csak amennyire a víz fölött szálló madár szárnya hegye a felszínt.
Lehetnének-e példaképeink a nagyivók: Churchill, Hemingway, Roosevelt?
A kamaradarabbá sűrítés a főszereplőket helyezte reflektorfénybe. A közönség nevetett, tapsolt, jól szórakozott – de mire kilépett a sötét parkba, már nem is nagyon tudta, mit látott. A film alighanem katartikusabb hatású volt – talán a lényegesen több töltelék szereplőtől, a tan-piálást követő és arra reflektáló családtagoktól, tanítványoktól, a társadalmi közegtől. A voltaképpen tragikusan végződő történetben megvolt egy jó színmű alapötlete, csak az igazi feszültség hiányzott. Nekem legalábbis.
Címkép: Búcsúpia (vagy nem) Debreczeny Csaba, Epres Attila