A harmincadik

kistibi 

Az idei palicsi fesztivál a harmincadik. Művészeti találkozók életében ez igen jelentős kor. Számoljunk kicsit: a fesztivál hete alatt naponta 15-20 alkotás volt megnézhető, akkor ez máris hatalmas mennyiség, harminccal szorozva pedig szinte felmérhetetlen. Ha nagyon emlékezetes filmeket idézek fel – ilyen a Török Ferenc-féle 1945, illetve a Testről és lélekről –, akkor pedig nemcsak a mennyiség, hanem a minőség is elképesztő.

De előbb néhány mondat a helyszínekről. Palicson két helyen zajlanak a vetítések. Az Abazija Cinema kis befogadóképességű termében főként rövidfilmeket vetítenek. A Summer Stage Palics viszont szabadtéri mozi, itt peregnek a versenybe is nevezett filmek, hatalmas a nézőtere, több mint ezer férőhellyel. Csodálatos környezet, tökéletes vetítési minőséggel. Szabadka a másik helyszín, a magyar filmeket az Open Universityn vetítik, nagy a klimatizált nézőtér, legalább háromszáz férőhellyel. A negyedik helyszín az Art Cinema Aleksandar Lifka, ott idén nem vetítettek magyar filmeket. A két fesztiválváros (7,5 km) között rendszeres a buszjárat, a fesztivál résztvevői különjáratot is igénybe vehettek.

Az első magyar film idén Lakatos Róbert alkotása, a Ki kutyája vagyok én volt, 16-án este. A mű egyetlen ötletre épült. A gazda, Lakatos Róbert párt keres magyar kutyájának. Szeretné, ha a párja is magyar lenne, ezért járja Erdélyt. Az egyetlen ötlet, hogy a kutyák szövegbuborékban beszélnek, és ugyanúgy utálják egymást, mint a gazdáik, ha az egyik magyar, a másik román. Meglehetős vakmerőség, hogy a rendező egyetlen poénra csaknem másfél órát szán. Nincs benne észrevehető színészi munka, de komolyan vehető fényképezés sem. Vetítés után megkérdeztem az egyik szervezőt, hogyan kerülhetett ez a film erre a nagy hagyományú fesztiválra. A válasz: a Nemzeti Filmintézet „segített” a válogatásban.

Szerencsére van Oscar-díjas rendezőnk is, jelesül Deák Kristóf, aki Az unoka című alkotásával feledtette az első nap csalódását. A filmet az „unokázós” trükköt használó csalók ihlették. Egy banda öregeket foszt ki azzal a szöveggel, hogy az unokájuk nagy bajban van, de ha nagyobb összeget adnak át, akkor megmenekülhet. A rendőrség nem tesz semmit, ezért az unoka saját kezébe veszi a dolgot, magánakcióba kezd. Ez feszült, thrillerszerű eseménysorozathoz vezet, ahol unoka küzd unoka ellen. A mű gyönyörű, krimiszerűen izgalmas, nagyszerű színészekkel, pergő cselekménnyel – Jordán Tamás játéka pedig feledhetetlen.

Július 18-án mutatták be Tősér Ádám művét, a Blokádot. Inspirálója természetesen az 1990-es taxisblokád. Kíváncsian vártam, hiszen akkor már fiatal felnőtt voltam, és abban a káoszban izgalmas volt az élet. Ha azzal a címmel jön ki, hogy Hozsánna néked, Antall József!, meg sem nézem. Csakhogy a Blokád nem a taxisblokádról szól, hanem Antall  mennybe menesztéséről. A köztársasági elnököt ellenben igyekszik ideges, szétszórt, csak saját politikai tetszésindexével foglalkozó öregemberként bemutatni. Személyesen ismertem Göncz Árpádot, tudom, hogy egyáltalán nem ilyen volt. Mindenesetre azt tanultam Tősér munkájából, hogy úgy is lehet történelmet hamisítani, ha a száraz tényektől nem térünk el. A vetítés után ráadásul beszélgetésre került sor a rendezővel, aki úgy fogalmazott: Göncz azért volt népszerű, mert a neosztálinista sajtó segített neki, Antall pedig remekül levezényelte a rendszerváltást. Muszáj kiegészítenem: kevesen tudják, hogy körülbelül negyven-ötvenezer középkorú munkavállaló halálába került, és a várható életkor másfél évvel csökkent Magyarországon. Bármennyire hazug is a Blokád, el kell ismerni, hogy nagyon jól van összerakva, remek színészekkel, feszült pillanatokkal. A fiatal Antallt játszó ifjabb Vidnyánszky Attila játéka emlékezetes maradt.

Egy apróbb programváltozás miatt 19-én láthattuk Sopsits Árpád Mellékszereplők című alkotását. Sopsits szinte monomániásan foglalkozik a bűn (és persze a bűnhődés) kérdéskörével. A film által idézett eset csaknem egy évtizeddel korábbi: megerőszakoltak egy fiatalkorú lányt, aki aztán megszülte a gyermekét, majd öngyilkos lett. Az erőszaktevő azóta mindent elkövet, hogy a bűnét levezekelje – de ő maga is már csupán mellékszereplő, ahogy a közösség is, amelynek tagjai így vagy úgy segítettek az egészet elhallgatni vagy eltussolni. De a történtek ennyi idő után is képesek feldúlni sok ember (vagyis mellékszereplő) életét.A hangsúlyozottan fikciós film formabontó, de rendezője egy interjúban úgy fogalmazott, „van benne valami furcsa személyesség”. Nagyon szépen fotografált mű született, kiváló mozaikos dramaturgiával, lenyűgöző színészi játékkal. Számomra ez volt az idei Palics csúcsteljesítménye. (A Nemzeti Filmintézet a gyártást ötvenmillió forinttal támogatta. Összehasonlításképpen: a történelemhamisító Blokád másfél milliárdot kapott, IV. Béla törvénykönyvének röhejes zanzásítása egymilliárdot.) A Mellékszereplők nem Aranybula (Sárosdi Lilla névadása), hanem művészet.

A magyar rövidfilmekről néhány mondat: hetet láttunk. Hatról – udvariasságból – inkább nem írok. Viszont volt egy, ami tényleg film. Derzsi Mátyás munkája, Az út végén. Temetéssel kezdődik. Beszéd nincs, csak gesztusok. A földet kaparó ásó hangja. Együttérző kéz érintése a vállon. Aztán az út haza, ahol már csak az állatok maradtak. Pálinkásüveg, két pohár az asztalon, de a másik mögött már nem ül senki… Mindez fekete-fehérben. Az út vége? A tanya is az út végén van. A halál is. Megrendítően szép film.

Tiszeker Dániel és Lévai Balázs filmje, a Nyugati nyaralás az utóbbi évek egyik legjobb vígjátéka. Felhőtlenül röhögtünk több mint másfél órát. Nyolcvanas évek, Magyarország. Egy autószerelő, aki az elvtársak kocsiját szervizeli, Nyugaton szeretne nyaralni. Az elvtársak félnek, hogy nem jön vissza a kiváló szerelő, ezért csak három útlevelet adnak: a két szülő mehet, a nagylány is, de a kislegény itthon marad. Az anya hajthatatlan. Nem mehetnek, csak mindannyian! Végül apának van egy mentő ötlete. Egy nyugatnémet figura otthagyja nála az autóját. Apa úgy dönt, hogy ezzel mennek a Balatonra, luxusszállodába, eljátsszák a gazdag nyugatit…

Ebből fergetegesen humoros helyzetek, félreértések adódnak, hát még, amikor beleavatkozik a történetbe a titkosszolgálat. Nem erőszakos, nem goromba, hanem nagyon finom humorral végigvitt játék, jó színészekkel. A slusszpoén, hogy a Mézga típusú balfácánékat természetesen a legkisebb családtag csavaros esze húzza ki a bajból…

Az idei magyar versenyfilm Császi Ádám Háromezer számozott darab című filmje volt. Az alapötlet nagyszerű. Az önimádó rendező előadást hoz létre cigány szereplőkkel, a játszók élményei alapján. Természetesen a téma a rasszizmus, az identitás… Amikor a darab továbbjut egy berlini fesztiválra, a rendező feldaraboltat egy cigánytelepi házat (innen a 3000 darab) és Berlinbe szállíttatja, hogy autentikus legyen a díszlet… Kínlódtam, míg néztem. Nem tudok olyan rendezőt nézni munka közben, aki minden jelenetet azonos hangsúllyal instruál. Nem tudok olyan színészt nézni, akinek minden érzelem ugyanúgy (sehogy?) tükröződik az arcán.

Ezt történetet Schilling Árpád vezetésével tényleg megvalósították két Borsod megyei kistelepülésen, de ott valóban a faluközösség volt a figyelem és a kérdések központjában. Ez nem film volt (kitalálva, felépítve), hanem jelenethalmaz, mindenfajta cél nélkül. A néző abba fárad bele, hogy összefüggéseket, célt, tartalmat keres, csak éppen nem talál.

Ha a palicsi fesztivál meghívási szempontja az új magyar film bemutatása, akkor a színvonalat tekintve idén komoly a visszaesés. Az Arany tornyok közül egyet sem hoztunk el.

Pedig történtek dolgok: Buda Flóra Anna Cannes-ban Arany Pálmát nyert – aztán kiderült, hogy a filmtervét háromszor utasították el, ezért külföldön valósította meg. Legjobbjaink nem rendezhetnek. Sopsits Árpád csak minimális támogatást kapott. Idén a teljes terítékben tehát volt három jó játékfilm és egy jó rövidfilm. De mi lesz jövőre? Csak Aranybula és Aranyhulla?

Ha igen, akkor Palicson csak enni érdemes.

Olvass bele!