Sinéad

Posted by

Parászka Boróka

>Kételkedem benne, hogy a művészi ellaposodáshoz és kiegyezéshez szokott magyar olvasó számára egyértelmű, mekkora művészt veszített a világ Sinéad O’Connorral. Az az előadó, aki utolsóként mondta ki, a még lázadást nyomokban tartalmazó nyolcvanas-kilencvenes években, hogy a művésznek, az előadónak nem az a dolga, hogy tessen, hogy megfeleljen, hanem az, hogy kényelmetlenséget, nyugtalanságot okozzon. Ha kell annak az árán, hogy határokat lép át, felháborít és visszatetszést kelt. Neki köszönhetjük, hogy olyan közéleti-politikai kérdéseket vitt át a legszélesebb társadalmi rétegekhez, mint a papi abúzusok, az egyházi visszaélések ügye. Mindezt a mélyen katolikus írek között, egy olyan ír családban, amely maga is az egyházi visszaélések véres áldozatává vált. Olyan korban, amikor II. János Pál pápának majdnem sikerült eltussolnia ezeket az ügyeket, amikor “ifjúsági mozgalmaival” fiatalok ezreit hódította vissza a katolikus egyházhoz, amikor taizé-i találkozó minden idők legsikeresebb egyetemes (leginkább katolikus) popkult tömegmozgalmává nőtte ki magát. Akkor lépett elő Sinéad O’Connor és tépte össze II. János Pál pápa arcképét, a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt. Személyesen nagyon nagy árat fizetett ezért, de kollektíve közelebb léptünk a tisztuláshoz. Az, hogy ma Ferenc pápa sokkal belátóbb, mint elődje volt, az közvetlenül, személyesen ennek a tragikus sorsú, sokszor meggyalázott, megalázott nőnek köszönhető.
És hogy lássuk, merre ment azóta a politikailag kollaboráns, esztétikai igénytelenségben alulmúlhatatlan popkult idézzük fel a pillanatot, amikor O’Connor első kritikusa maga Madonna volt, aki szerint nem lehet a tömegek által kedvel emberekkel – például II. János Pál pápával – úgy bánni, ahogy az ír énekesnő bánt. Ugyanez a Madonna mellei között himbálózó feszülettel árulta később a Krisztusos félpornó videót rekordbevételekkel. Sinéad O’Connor pedig megjárta azt a poklot, amelyet javarészt a katolikus egyháznak köszönhetett, marginalizálódott. És egyetlen egy dolgot tudott megőrizni: erős, tiszta hangját.
Vergődése, szenvedése és most a halála is: emlékmű. Sinéad O’Connor annak volt világszerte ismert tanúja, jelképe, mi történik a gyermekkorban abúzust, erőszakot elszenvedettekkel. Az átlagemberek, akik az ilyen bűncselekményeket csak messziről ismerik, azt gondolják, ezek mély sebek ugyan, de lehet a hegeket csendben nyalogatva, békés életet élni, személyesen küzdeni a személyes sérülésekkel. Otthon a négy falközt, egyedül. A gyermekabúzus nem magánügy: a következményeit egy egész társadalom, az egész világ elszenvedi. Közvetve és közvetlenül is. Egy gyermekkorában vert, megalázott, megerőszakolt ember felnőtt korában is hordozza magában a sérült gyereket. És ez a gyerek újra és újra kitör. Számon kéri a környezetén, a világon azt, amit elszenvedett. A trauma végtelenítve visszatér, a legkisebb triggerre. Erről Sinéad O’Connor páratlanul pontosan tudott beszélni. A világ összeomlásait, bipoláris zavarait (vagy annak gondolt) zavarait látta. És nem értette, hogy amivel szembesül az az ír leányintézetekben elkövetett bűncselekmények nyoma, az ír nők ellen elkövetett bűncselekmények nyoma, az illegális abortuszra kényszerített nők traumája, a családon belüli erőszak nyoma, a női függőbetegségek, szerhasználat nyoma. Sinéad O’Connort a saját anyja bántalmazta. Mert igen, van nők által elkövetett erőszak. És igen, van nők által nők ellen elkövetett strukturális, generációs erőszak. És aki ilyent átélt az tudja, hogy a saját erőszakos, abuzáló anyját akkor is szereti az ember mély mély szeretettel és ragaszkodással, ha el kell menekülnie tőle.
Sinéad O’Connor bátor, őszinte és végtelenül törékeny áldozata és alkotója volt korának. Lassú, kínzó léptekkel járta meg a poklot, amit gondosan, generációkon át kijelöltek számára. Kritikusa volt a legnagyobb hatalomnak, ami felemésztette őt, anyját, gyermekét, hazáját. És ami a legkülönösebb: mély hittel élt. Jézus hite megmaradt akkor is, amikor a katolikus egyházfővel szembefordult, akkor is, amikor iszlám hitre tért.
Nem teszek ide képet róla, mert mindenki ismeri, magán érzi átható tekintetét és a tekintetében lévő erőt. Még azok is, akik zenéjét, és végtelenül tragikus életét nem ismerik.