Posted by
Nem a törököket, hanem az oszmánokat győzte le Hunyadi János
Föld S. Péter
Nem véletlenül. Orbán Viktor egyre fogyatkozó szövetségesei között Recep Tayyip Erdoğan török elnök eddig ércnél maradandóbb barátnak bizonyult. Még akkor is így van ez, ha nemrégiben, a vilniusi NATO-csúcson Orbán tőle is kapott egy övön aluli ütést, amikor is a törökök – anélkül, hogy a magyar miniszterelnökkel előzetesen egyeztettek volna – váratlanul beleegyeztek a svédek csatlakozásának ratifikálásába. Ez a szomorú eset sem rendítette meg azonban az évszázadokra visszanyúló török-magyar barátságot. Olyannyira nem, hogy bár Erdoğan elődei annak idején mintegy 150 évig megszállva tartották hazánkat, a nándorfehérvári csata évfordulóján nem esett szó Magyarország módszeres kifosztásáról, a magyar gyerekek elhurcolásáról és janicsárrá neveléséről.
Nekünk, magyaroknak, kiváló képességünk, hogy arra emlékezzünk, amiről úgy gondoljuk, hasznos a számunkra. Ezért lehetséges, hogy Simicskó István a nándorfehérvári csata évfordulóján nem a törökök, hanem az oszmán birodalom elleni győzelemről beszélt, valamint arról, hogy „ha erős államban élhetünk, ha a hitünk erős, a kereszténység megtartó erejét átérezzük, akkor képesek vagyunk ilyen diadalra, ilyen helytállásra.”
Azok kedvéért, akik nem emlékeznek történelmi tanulmányaikból a nándorfehérvári diadalra, felidézzük, hogy a csata a magyar–török háborúk egyik jelentős eseménye volt. 1456. július 4–22. között pedig a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán nagy túlerőben lévő ostromló seregével szemben, majd a védőkhöz 12 ezer katonájával időközben csatlakozó Hunyadi János vezetésével, Kapisztrán János 30–35 ezer keresztesével közösen július 21-én, a vár melletti csatában legyőzték a törököket.
Nem sok győztes csatában volt részük a magyar seregeknek, sem a tatárjárás, sem a mohácsi vész nem tartozik történelmünk derűs lapjai közé, meg kell becsülnünk minden győzelmet, de még a vereséggel végződő hősies helytállásokat is. Mindez persze senkit sem jogosít fel arra, hogy megmásítsa, vagy „csak” „kisimítsa” a történelmet, és az egykori eseményeket a mai – vélt, vagy valós – politikai érdeknek megfelelő színben tüntesse fel. Ilyen volt, amikor tavaly ősszel, az ’56-os forradalmat nem Budapesten, hanem Zalaegerszegen ünneplő Orbán Viktor egyetlen egy alkalommal sem említette a felkelést elfojtó oroszokat, s hogy a pesti utcákon az egyik legkedveltebb jelszó az volt, hogy „Ruszkik haza!”
Mindezt tetézte az idén májusban egy Zombory Miklós nevű fideszes képviselő, aki a ferencvárosi önkormányzat testületi ülésén egészen sajátosan emlékezett az ’56-os eseményekre. „Nagyon sok tankot láttam, amiben ott égtek bent, akik ott harcoltak, de nyolcvan százalékuk nem orosz volt. Tévedés. Ukrán volt. Azok ukrán tankok voltak. tehát nem orosz felirat volt rajtuk… Én azokat a tankokat láttam apámmal, amik az Üllői úti laktanyához készültek a harcra… Ezeknek a tankoknak jelentős része ukrán tank volt. Csak ennyit szerettem volna.”
Nem a törökök, hanem a Soros György zsoldjában álló oszmán birodalom ellen győztek a magyar seregek Nándorfehérvárnál, nem oroszok, hanem ukránok verték le a magyar forradalmat.
Talán az ismert gyermekdalt is át kellene írni. (De, legalábbis, lefóliázni.) „Gólya, gólya, gilice! Mitől véres a lábad? Oszmán gyerek elvágta. Magyar gyerek gyógyítja”.
Semmi sem változik olyan gyorsan, mint a múlt. Éljen az örök és megbonthatatlan török-magyar barátság!