Posted by Bojár Iván András
>Ma éjszaka, álmomban megtértem. Nem valamelyik vallás hívéül szegődtem, hanem megtaláltam Istent. Egy széles mező végén ragyogott. Álom volt, de velem történt. Velem, de nem az éber, rációvezérelt, öszöntvilágot, a lélek térben végtelenben kiterjedni képes áramlását minden irányban leszabályozó énemmel esett meg. Hétköznapjaimban ez vagyok: egy eszét csűr-csavarva, intenzíven használó, behatárolt ember. A lelkem, amely álmaimban szabad, nem vesz tudomást mindezekről a tanultságból, közösségi megfelelési törekvésekből gyúrt énről, az neki távoli semmiség.
Két angyal segített eljutnom a végtelen, univerzális szerelmi elragadtatásig. Nagyon törekedtem, mégsem sikerült az egész többállomásos folyamatot rögzítenem, hogy ébredés után is emlékezni tudjak. Valakikkel, férfiakkal utaztunk. Egy ponton megálltunk, találkoztunk valakivel, egy ragyogó leánnyal (?), kinek testi vonatkozása nem létezett, pusztán mint aranyló áttetsző derű volt jelen. Vele vagy általa jutottam tovább, immáron egy másik, nem földi térbe/dimenzióba. Ott átadott egy másik hasonló leánynak, aki tele volt lelkesült örömmel: kézenfogott és barátságos nyugalmat árasztó süppedő virágos mezőn vitt keresztül magával. Jelen volt a racionális énem is, tudtam mi zajlik, s jólesőn nyugtáztam: mindez a ragyogás, a végtelen virágos rét, lehetne közhelyes és giccses közeg, mégsem volt az. Mert igaz volt.
Álom volt, de azon belül megkérdőjelezhetetlen erővel megélten igaz! Megnyugtató melegség vett körül. Lendületesen mentem az angyallal, s a mező végén mintha a napkorongba, végtelen kiterjedéső arany semmibe léptünk volna. Vagy az a végtelen semmi vont magába. Olyasvalami, aminek nincs leírható fizikai megjelenése. Ragyogás. Nem pusztán fény, hanem valami más barátságos, befogadó, univerzális szerelem, ami magába és egyetlen milliárdnyi fényelemben rezgő minőségbe foglalt mindent, amit én mint a lét innenső darabos és sivár terrénumán élő ember egyenként elkülönülve fogok fel: életet, halált, szeretetet, földi szerelmet, szexet, észt, butaságot, jó és rosszkedélyt. Házat, hegyeket, fákat, városokat, utakat, autókat, a földi világ minden dolgait. Mindezek ott a mező végén, ebből a tárgyilagos földiből tárgy és tértelen egyetemes minőségbe átforduló szikrázva fényló totalitásban teljesen jelenőség nélkülivé váltak.
Álmomban is meg voltam rendülve. Bojár Iván találkozása Istennel akkor is megesett, nem szokott módon az eszemmel, de a lényemmel, sejtjeim összegével tudva akkor is megtörtént, ha álomban zajlott. Zavarban vagyok. Valami olyan eddigi tudati működésem alatt sosem érzékelt lépték és minőség mutatta meg magát nekem, amit sem mindennapi valóságom gyufásdoboznyi apró és lényegtelen keretébe nem tudok beleszuszakolni, sem elképzelni, hogy e találkozás élményével mihez kezdek ezekután? Zavarba ejt az is,
hogy erről lehet-e beszéni egyáltalán.
Pár évvel ezelőtt megálmodtam a meghalást, ahogy egyik pillanatról a másikra, kilépve földi létünk díszletei, szerény nagyszerűségei és léptéktelenül semmitmondó izgalmai közül, egyszeriben némán és szenvtelenül távolodni kezdek minden eddig tudottól. Semmi nem fáj, se rossz, se jóérzés nem ébred, egyszerűen csak ennek a rövidke furcsa kis történetnek, az életnek egyszeriben vége van, s már lehet is menni újra az igazi ősotthonos barátságos térbe, állapotba (vissza). Hasonló ez a mostani álmom is: megmutatja az élethosszon feszegető leglényegesebb kérdéseket mindvégig cselesen súlyos mélyárnyékban rejtő földi valóságot meghaladó totalitást. Végtelen, teljes égboltot, látómezőt kitöltő arany ragyogást, ami a Valóság, ami Isten.
Csak rossz szavaim vannak. Mert nincsenek szavaink amikkel az álombéli hazaérkezés élményét, a találkozás valamennyi finomságát leírhatnám. A szavakat e botladozó földi létezés megragadására kaptuk. Arra ami mindezeken messze túli, nincs egyetlen szavunk sem. Hisz mindaz csak agyi működés eredménye, s e Teljes megragadásához nem ész kell, hanem valami egészen más kapcsolódni tudás. Elfogadással, hálával teli kitárulkozó öröm, melyet itteni földi létünk alatt töredékesen megismerhetünk, de mindent kitöltő egésszé csak abba a másik kezdeti-végi tartományba átbukva élhetjük meg, vagy oldódhatunk fel, szóródhatunk szét benne magunk is rezgő örök szikrákká.