Posted by Bodansky György
>Nyúlfarknyi ideig szerepelt mindössze a Fidesz politikai
termékkatalógusában a polgár kifejezés. Hamar felváltotta a
sokkal könnyebben kezelhető emberek, majd végül a máig
biztos befutónak bizonyuló magyaremberek. Hát, persze,
hiszen a magyaremberek valahogy mindig azt gondolják,
ráadásul éppen azt igénylik, amit (széltében) kiemelkedő
vezérük, ellentétben a polgárral, mert az valami egészen más.
Nem az az igazán könnyen kezelhető típus.
A viszony a két kategória között leírható talán a gyurma és a
macskakő összehasonlításával.
Engem személy szerint Tamás Gáspár Miklós nevezett először
és utoljára polgárnak, valamikor a hetvenes évek második
felében. Most, hogy már se TGM, se a fiatalságunk nincs meg,
úgy érzem, kissé elhamarkodta az akkor relevánsnak szánt
ítéletet. Természetesen a létezőnek nevezett szocializmus
keretei között nagyon büszke voltam a kinevezésre, mert bizony
annak éreztem. Vagyoni helyzetem, öltözködésem, modorom,
életstílusom, mind-mind közrejátszott ebben a kicsit csipkelődő,
de azért némi irigykedést is magában rejtő megjegyzésben. De
mindenekelőtt a belső szabadságom és függetlenségem.
Mégis, egy lényeges szempontból tévedés volt. Sajnos.
Ma már tudom ugyanis, hogy a polgári lét sok-sok fontos
kritériuma között elengedhetetlenül ott szerepel a pénz is. A
pénz, aminek nem az a lényege, hogy van, mert az egyetemes
vagy a személyes történelem következtében előadódhat olyan
helyzet, hogy éppen nincs. De ha van, ha nincs, a pénzt a
polgár mindig kellő tisztelettel kezeli, azaz: komolyan veszi. A
magáét is természetesen, de különösképp a másokét. Mert a
pénz nem csak eszköze sok mindennek, nem csak örökíthető
vagyon, nem csak kényelem, nem csak luxus, de még csak
nem is kizárólag a létbiztonság lényeges tartozéka, hanem a
polgárember mindentől és mindenkitől való függetlenségét
megalapozó biztosíték is.
Nekem bizony ez a tisztelet és komolyanvétel sohasem sikerült
igazán. Sokkal inkább a bohémek könnyen jött – könnyen ment
viszonya a pénzhez volt jellemző rám. Magánembernek ez
magánügye, közembernek viszont egyszerűen tilos. A pénzt
valamiért sohasem tudtam megszeretni, és azon túl, hogy
legyen annyi, amennyi a kulturált életvitelhez elengedhetetlenül
szükséges, igazából nem is érdekelt. És ez bizony csöppet sem
polgári hozzáállás.
Hogy mit jelent polgárnak lenni, legelőször Thomas Manntól (A
Buddenbrook ház), és Márai Sándortól (A kassai polgárok, Egy
polgár vallomásai) tanultam meg, de szemléletesebb
megjelenítése azután nem is kellett ennek a korunkat
megalapozó fogalomnak, mint amikor végig sétálhattam Bern
árkádos főutcáján, s szembesültem a sokszáz éves, majdnem
teljesen egyforma polgárházak látványával. Kis fantáziával is
láthatja maga előtt az ember a hatalmas társzekereket, amint
árukkal megrakva elhagyják a hatalmas duplaszárnyas kapukat,
majd hamarosan arannyal tömve térnek vissza. Micsoda
félelmetes erő és biztonság sugárzik még ma is ezekből a
legkorábbi városi polgárházakból!
Annyi bizonyos, hogy a Fidesz kizárólag azért vette fel a
szótárába a gondolkodásmódjától, politikai stílusától olyannyira
távol álló polgár kifejezést, mert emlékeztek rá, hogy valaha
antikommunista éle volt, legalábbis ők alighanem mindössze
ennyit tudhattak róla. Később mindennek már nem maradt
érdemi jelentősége, rögtön abba is hagyták az emlegetését.
Amit pedig valójában jelentett, és amiben sokakkal, de sajnos
nem elég sokakkal egyetemben magam is mindig igyekeztem
megfelelni a polgári lét alapvető feltételének –, ha nem is
elsősorban a burzsoá, hanem sokkal inkább a citoyen-i
értelmében – az a szabadság és a függetlenség. Na és hát épp
ez az, ami a kormánypártnak soha semmikor sem volt ínyére.
Márpedig, ha valaha egyszer lesz itt még valami, ha egyáltalán
lehet még egyszer valaha épkézláb ország ebből az
önsorsrontó szerencsétlenségből, az éppen nem a Fidesz
ideológusok elképzelte magyarembereknek, hanem a
Magyarországon élő szabad, független polgároknak lesz majd
köszönhető. Azoknak, aki elmondhatják magukról: „(…) úr
vagyok a szó nem arisztokrata értelmében, úr vagyok a francia
forradalom népfelségének értelmében; polgár vagyok, és sem
a csőcselék, sem a császár nem parancsol nekem.” (Vázsonyi
Vilmos beszéde a Központi Demokrata Körben, 1912. március
23-án.)