Posted by Konok Péter
>Nézem ezeket a fiatalokat, akik egy Libri fóliásbolt előtt a hatalom kerge akarata (sanda propagandája) miatt nejlonba fojtott gondolatokat osztogatnak, és Brechtre gondolok, aki lidérces verset írt a betiltott költőkről, és azokról, akiknek az emlékét is kitörölték a létezésből, meg persze Bulgakovra is gondolok, aki szerint kéziratok nem égnek el (fütyörészés volt ez a sztálini sötétségben, amit paradox módon még sötétebbé tettek a lángoló kéziratok), meg Ferlinghettire, aki az Üvöltés-per idején legendás San Francisco-i könyvesboltja és kiadója, a City Lights kirakatát olyan könyveknek szentelte, amiket valakik, valamikor, valamiért betiltottak, eltűntettek, elégettek, megpróbáltak kiirtani a létezésből (ki is tettem borítóképnek, miközben tudom, milyen szottyadt, semmi kis gesztus ez), és azt érzem, hogy mindig ugyanaz a körbetopogás, mindig jönnek sanda hatalmak, hogy felvegyék a harcot a gondolkodással, hogy keresztesháborút hirdessenek a szavakkal és történetekkel szemben, és a maguk szögletes képére faragják az álmokat és az elképzeléseket, hogy betiltsák magát a fantáziát: és ezek a próbálkozások mindig kudarcba fulladnak, mert – ahogy Brecht is írja – roppant hasznos dolog az ember, tud termelni, tud ölni, tud meghalni, de van egy hibája: gondolkodik.
>Nézem ezeket a fiatalokat, akik egy Libri fóliásbolt előtt a hatalom kerge akarata (sanda propagandája) miatt nejlonba fojtott gondolatokat osztogatnak, és Brechtre gondolok, aki lidérces verset írt a betiltott költőkről, és azokról, akiknek az emlékét is kitörölték a létezésből, meg persze Bulgakovra is gondolok, aki szerint kéziratok nem égnek el (fütyörészés volt ez a sztálini sötétségben, amit paradox módon még sötétebbé tettek a lángoló kéziratok), meg Ferlinghettire, aki az Üvöltés-per idején legendás San Francisco-i könyvesboltja és kiadója, a City Lights kirakatát olyan könyveknek szentelte, amiket valakik, valamikor, valamiért betiltottak, eltűntettek, elégettek, megpróbáltak kiirtani a létezésből (ki is tettem borítóképnek, miközben tudom, milyen szottyadt, semmi kis gesztus ez), és azt érzem, hogy mindig ugyanaz a körbetopogás, mindig jönnek sanda hatalmak, hogy felvegyék a harcot a gondolkodással, hogy keresztesháborút hirdessenek a szavakkal és történetekkel szemben, és a maguk szögletes képére faragják az álmokat és az elképzeléseket, hogy betiltsák magát a fantáziát: és ezek a próbálkozások mindig kudarcba fulladnak, mert – ahogy Brecht is írja – roppant hasznos dolog az ember, tud termelni, tud ölni, tud meghalni, de van egy hibája: gondolkodik.
Ezt az alábbi kis szöveget Ferlinghetti századik születésnapjára írtam (két éve halt meg, közel százkét évesen). Legyen ez most afféle tisztelgés (nem olyan katonásféle, nem hordok tányérsapkát) a betiltott gondolatok előtt, és ceterum censeo: tépjük le a mindenkori fóliákat!
Olyat az ember többször ír, hogy “ma lenne százéves XY”, száz év, az rengeteg ám egyéniben (csapatban kevesebb, bár egyre gyorsul az idő, ahogy a végéhez közeledik) – én pl. ötven vagyok, pont annyi idő telt el a Tanácsköztársaság és a születésem között, mint azóta, gyakran számmisztikázom így a történelemmel és magammal, és mindig rácsodálkozom, milyen végtelenül kevéssé egzakt valami az idő az elme és a felfogás totális relativitásában) – de kevesen élik meg a száz évet, ezt a csillagászati önkényt, hogy százszor mondhassanak továbbmenetet a naprendszer e roppant körhintájában az odaképzelt hintáslegénynek –
szóval, ma százéves éppen Lawrence Ferlinghetti, nem “százéves lenne”, hanem pont annyi, bort iszik valahol Kaliforniában (vagy a franc tudja, hol, nekem legyen Kaliforniában, a nap süt, a bor édes-vörös, én utálom, de saját, különbejáratú Ferlinghettim nem, fogatlanul szürcsöli, vigyorog), mert nekünk saját Ferlinghettink van, aki megjelent az 1967-ben kiadott Üvöltés című magyarra fordított beat-antológiában, az unalmas kádári pocsolya kultúrpolitikájának e sajátosan eretnek termékében, ami ronggyá olvasott nemzedéki élmény lett, hogy aztán az 1982-es második kiadás is újra az legyen,
mert akik bekerültek a Sükösd Mihály-szerkesztette kötetbe (Ginsberg, Kerouac, Corso, Burroughs, és még néhányan, és persze Ferlinghetti is), beépültek az itten-megkésett univerzumunkba, sajátjaink lettek, ott lapultak minden útitarisznyában, stoppolós hátizsákban, rubelelszámolású, olcsó belnemzetközi KGST-vonatok csomagtartójára feldobott motyóinkban, lopott, szekondhend woodstockjainkban (mit érdekelt minket, hogy a beatkorszakot és a hippiket elválasztotta egy-két évtized; innen, a világ és újabb évtizedek túlsó végéről nézve ugyanaz volt, és a miénk volt),
persze, ennek nincs köze egy Kaliforniában ma édes vöröset (juszt is!) szopogató öregemberhez, az öregeket hajlamosak vagyunk önnön egykori létük puszta illusztrációjának tekinteni, saját életművük biodíszletének, máig is élő hősi halottaknak (így járt Ferlinghettivel Szőcs Géza is, aki meglehetős költő volt, mielőtt kult-úrhatalmi tótumfaktummá terebélyesült, az általa kultúrának dedikált halott, feketepenészes gondolatok mozgó műbőr kolumbáriumává, és felháborodva rikácsolt, mikor az igenis élő Ferlinghetti megvetően visszautasította az ő összediktaturhált kis irodalmi díját, szegény Szőcs Gézában összekeveredett a műértő értelmiségi a demagokrácia ócska szóvigécével, aztán azóta ez is megoldódott, kihullottak már a szőcsgézák is a nagylukú rostán, ilyen demeterszilárdok és orbánjánosdénesek nyökögnek lúdtalpas verslábakat és újonnan is poros, öregesen erőlködő prózákat alaposan kistafírungozott közfelületekre), pedig Ferlinghetti él, iszik, gondolkodik ma is az elme sötétedő vidámparkjában, mint te vagy én, véleménye van, dühöng és izzad, röhög, kiválaszt, zabál – létezik,
úgyhogy én most nem a vitrinbe kitett Nagy Költőt köszönteném fuldokolva, nem a Beatnemzedék Prófétáinak Utolsó Felkent Maradékát, nem az ikont, a jelenséget, az Intézményt, hanem azt a gonosz-boldog öregembert ott, saját belső Kaliforniámban, ahogy poharát a napra emeli, átnéz a sűrű, cukros vörös prizmán, kortyol, beleborzong (naná, utálom az édes vöröset!), és belekezd egy újabb továbbmenetbe a fekete lovacskán, az idő egy új, öntörvényű etapjába, én neki mondanám, hogy “egészségedre, öreg!, ne is törődj velünk, miért is törődnél?”
Címkép: Betiltott könyvek a kirakatban, Ferlinghetti boltja