Posted by Ballai József
>New Yorkban történt, 1993 őszén.
A Lexington Avenue és az 58. street sarkán álló szállodám
széles lépcsőjén igyekeztem az utcára, amikor szembejött
velem Dlusztus Imre, a szegedi Délmagyarország
főszerkesztője.
Csodálkozva köszönt rám.
– Hát te?
– Látogató programom vagyok – feleltem.
Az Imre mellett álló alacsony, idős úr a kezét nyújtotta.
– Szentadorjány Gyula vagyok, örvendek.
Én is bemutatkoztam, természetesen.
– Ballai József? – kérdezett vissza a kisöreg és látszott rajta,
hogy egy pillanatra elgondolkodik. – Petőfi Népe?
Ezen a ponton azért már elég közel jártam a meghökkenéshez.
Ez az öregúr ismeri a nevemet?
– 18 évig tényleg a Petőfi Népénél dolgoztam, de most már a
Világgazdaságnál vagyok – feleltem. – Megkérdezhetem, hogy
honnan ismerős a nevem?
A kisöreg ravaszkásan elmosolyodott:
– A CIA-nál dolgoztam. Az volt a munkám, hogy a megyei
lapokat olvassam, innen ismerlek.
Hát én ott helyben – képzelhetik – olyan izgalomba jöttem, hogy
szinte kívülről láttam az egész szituációt: New Yorkban, egy tök
ismeretlen fickó névről azonosít, mint a Petőfi Népe újságíróját,
ráadásul úgy, mint a Central Intelligence Agency (Központi
Hírszerző Ügynökség) egykori tisztje . Képzeletben tüstént meg
is veregettem a saját vállamat: ha a CIA-ügynök megjegyezte a
nevemet, akkor nyilván nem csináltam rosszul, amit csináltam.
Névjegyet cseréltünk, néhány udvarias mondatot még
váltottunk, aztán én indultam az én dolgomra, Dlusztusék meg
a sajátjukra.
Szentadorjány Gyula alakja máig itt van előttem: 155 cm körüli
magasság, az amerikai nyugdíjasokra jellemző lezser öltözet –
tehát rikítóan kockás ing, kényelmes farmer, márkás sportcipő.
A nyugdíjas CIA-ügynök, aki munkaidejében Ballai-cikkeket
olvasgat.
Olyan nagyon azért nem voltam meglepve.
A Petőfi Népénél mi rendszeresen megkaptuk a „csíkost”, azaz
az MTI napi kőnyomatosát – ez egy stencilezett, szűk körben
terjesztett, bizalmas kiadvány volt, amely a világ dolgairól adott
elég részletes tájékoztatást (azért hívtuk csíkosnak, mert a
címlapján két piros csík futott át átlósan). Közreadta a Szabad
Európa, az Amerikai Hangja, meg a többi magyar nyelvű rádió
érdekesebb kommentárjait (a lehallgató állomás ehhez Gödöllő
közelében működött). De a SZER olykor maga is közreadta a
megyei lapok érdekesebb – értsd: kritikus hangvételű – cikkeit,
én magam is hallottam saját írásomat a 25, 31, 41 és 49
méteres rövidhullámon.
Nyilvánvalóan volt valami hasonló az „ellenoldalon” is.
Rácz Zoltán – több évtizedig dolgozott a VOA (Voice of America
– Amerika Hangja) washingtoni szerkesztőségében a magyar
osztályon mesélte, hogy a hírek összeállításához minden nap
egy 5-8 centi vastag paksamétát kaptak – angolul. Ez egyrészt
a világhírügynökségek anyagait tartalmazta, másrészt pedig a
magyar rádió híreit és kivonatokat a magyar nyomtatott
sajtóból, beleértve a megyei lapokat is.
Tájékoztatni csak az tud, aki maga is tájékozott – vegyük ezt az
újságíró szakma alapvetésének (ha magát a szakmát komolyan
vesszük).
Szentadorjány Gyula neve azóta csak egyszer merült fel.
Történt, hogy Király László György – KLGY – barátom is
meghívást kapott Amerikába és részese lehetett az USIA
(United States Information Agency – az Egyesült Államok
Tájékoztató Hivatala) által szervezett International Visitor
programnak (abban az időben évente körülbelül 40 embert
fogadtak). Ez a program amúgy nem úgy működik, hogy
nyilvános pályázaton lehet rá jelentkezni, és valakik kiválasztják
a legjobbakat, hanem úgy, hogy az amerikai nagykövetség
munkatársai figyelemmel kísérik az adott ország életét és
különféle információk alapján ők választják ki azokat az
embereket, akiket érdemesnek és eléggé reményteljesnek
találnak arra, hogy bemutassák nekik szakterületük amerikai
sajátosságait. Cserébe nem várnak semmit direkt módon, de
azt remélik, hogy a résztvevők nem felejtik el az amerikaiak
nagylelkűségét késebb sem, amikor – legalábbis egy részük –
magasabb pozícióba kerül. Ilyen program keretében jár az
Egyesült Államokban – például – Antall József és Orbán Viktor
is.
Amikor 1993-ban én kaptam meghívást, nem igényeltem
tolmácsot, némi segítséggel magam szerveztem a
programjaimat. KLGY, amikor ő ment, kért valakit, ezért és így
osztották be mellé Szentadorjány Gyulát, a floridai nyugdíjas
CIA-tisztet. Laci kifejezetten baráti viszonyba került az öregúrral
és sok mindent megtudott róla.
Idetartozik még egy megjegyzés: 1993-ban az amerikai
látogatásom minden napjáról írtam valamit, afféle naplót
vezettem, ezt páran – köztük Király Laci – olvasták is (máig
megvan, egyetlen nyomtatott példányban). KLGY hasznosnak
tartotta az ötletet és a saját egy hónapját naponta regisztrálta.
Most én feleségétől, Zitától kaptam kölcsön a csaknem 100
oldalas, kitűnően megírt, elképesztően gazdag ismeretanyagot
tartalmazó kéziratot.
Bőven van benne szó Szentadorjány Gyuláról. 44 éves korában
nősült, felesége is magyar nő. Kétszer menekült meg a
hazaárulókra váró halálos ítélet végrehajtása elől. Először
1945-ben, amikor a németek ellen szervezkedő kisgazda
csoport tagjaként fogták el a nyilasok (de a szovjetek bejövetele
miatt a végrehajtásra már nem jutott idő). „Aztán pedig – írja
KLGY – a Rákosi korszakban, 1948-ban, mivel a bajt előre
érezve ellopta saját személyi anyagát – így nem volt ellene
semmiféle felhasználható bizonyíték – habár a belügyminiszteri
titkárságok kiadták az utasítást az ÁVH-nak, hogy tartóztassák
le és ügyét a szokásos módon intézzék el. A háború alatt és azt
követően is a Külügyminisztériumban dolgozott, 1946 után a
békeszerződéssel kapcsolatos csoportban, később pedig – hat
nyelven beszélt folyékonyan – az idegen nyelvű rádióadásokat
figyelte és összefoglalókat készített a Kisgazda Párt
vezetősége számára (amit az egész külügy vezetősége olvasott
és még Rákosiig is eljutott). 1956 novemberében átsétált
Ausztriába, Bécsben volt teniszpartnerénél, az angol
nagykövetnél lakott, december első napjaiban már Amerikában
várta a karácsonyt”.
Utána jött a State Department (Külügyminisztérium), majd pedig
a CIA.
Soha többé nem találkoztam Szentadorjány Gyulával – és mivel
1993-ban is erősen nyolcvan felé közelgett (ma tehát 110 éves
lehetne), alighanem jogosan vélem úgy, hogy talán már nem is
fogok.
De az élet már csak ilyen: felvillant egy lehetőséget, és vagy
élünk vele, vagy kimarad.
Akkor, ott, New Yorkban, az elegáns szálloda süppedős
lépcsőjén, bizony le kellett volna mondanom a programot és
meg kellett volna hívnom a hajdani CIA-tisztet, hogy meséljen a
munkájáról.
Lettek volna kérdéseim.
Megkapták az összes lapot?
Mekkora késéssel?
Mi alapján döntötte el, hogy melyik cikk az érdekes és
továbbítandó?
Kapott szempontokat, vagy rábízták? Egyáltalán: hányan
foglalkoztak effélével a CIÁ-nál?
Hogyan kerültek be oda az emberek?
De az újságíró már csak olyan – helyesbítek: én már csak olyan
vagyok – hogy igazából abszolút megelégedtem azzal, hogy az
egykori CIA-tiszt ismerte a nevemet.
Ha bevallja, ha nem: minden újságíró erre vágyik.
Hogy ismerjék a nevét.