A gyilkolást ünneplik

Weitz Tercsi
>Oppenheimert látnom kell. Nem csak azért, mert a szereplők és
a rendező, Nolen, garancia a jó filmre, valamint a beharangozó
égzengésszerű robbanást hallatott, hanem azért is, hogy vajon
az üzenete az-e, amire én gondolok?
Az. És megint csak az.
Lehet, hogy másnak mást jelent, bár kétlem.
A film végén fél percig néma csend a sötétben. Mikor kijöttem a
fényre, kierőszakolta magát egy könnycsepp, elmorzsoltam,
nehogy meglássák.
Nekem mit üzent a film?
A tudóst nem érdekli más, csak az, hogy meg tudja-e oldani a
problémát. Nem lát, nem hall, csak a kihívás érdekli. A vágy
hajtja, hogy istenné válhasson, megoldja a lehetetlent. Fejleszt.
Mondom, fej-leszt. A fej gondolkodik, szív nélkül.
Miközben peregnek a filmkockák, folyton arra gondolsz, majd
csak rádöbbennek, hogy mit tesznek, és nem robban fel a
bomba. De azonnal beléd hasít a fájdalom: de hisz tudod a
végét.
Pattanásig feszülnek az idegek, amikor a tudós csapat várja,
hogy vajon a 3 év munkájának a gyümölcse beérett-e, robban-
e. Robban. De még mekkorát.
Örömmámorban úszik az egész város. Úristen, micsoda
ellentmondás. Ott ülsz, nézed a magukon kívül tomboló
emberek dübörgő tapsát és lábbal dobolását, s közben
kétségbeesel. A gyilkolást ünneplik.
Amikor a nagy mű elkészült, s útjára bocsáttatott, a katonai
parancsnoknak átadatott, akkor és nem előbb, nyilvánvalóvá
válik Opi számára, hogy rá már nincs szükség. Eddig kellettél, a
többi a mi dolgunk, a pusztító fegyver indító gombja immár nem
a te kezedben, hanem a miénkben, a kormányéban.
Egy villanásnyi időre meglátod Oppenheimer szemében az
ijedtséget: mit tettem.
Nem is olyan régen írtam a mesterséges intelligenciáról. Film
közben nem tudtam nem gondolni arra, hogy megint
megcsinálják. A tudósokat csak a szenvedély hajtja. Az
atombomba ölni tud, kiirtani több százezer embert, vagy akár
az egész világot, a béke jegyében. De nem nyomják meg a
gombot, mert tudják, az is belepusztul, aki megnyomja.
Más van születőben.
Úgy tűnik, hogy az emberteremtés az más, az nem pusztítás.
A legeslegnagyobb kihívás az embercsinálás. Meg tudom-e
tenni, amit Isten tud, mesterségesen létrehozni embert,
létrehozni embergyárat.
Meg tudják tenni. A fejlődés feltartóztathatatlan.
Érzelem nélküli robotok fogják elvégezni a munkát, érző lények
helyett. A robotok nem fáradnak el, nem mennek szabadságra,
mindent tudnak, nem hibáznak. Elvégzik a piszkos munkát,
minden értelemben.
Ó, mily csodás világ, hiszik sokan. Nem kell dolgozni, lehet
végre élni. S ha belefásulnak majd a semmittevésbe, mert az
igaz ember hajtóereje mégiscsak az alkotás öröme, akkor
kapnak egy virtuális szemüveget virtuális utazással, virtuális
játékkal, virtuális szexszel, vágyak virtuális kielégülésével.
Valahol a piramis csúcsán ülő, magát szent meggyőződéssel
Istennek hívő, kezében joystickkal irányítja az egész világot. Az
emberrobotot, akibe egyetlenegy valamit soha nem lesz képes
beletenni még a legeslegnagyobb tudós sem, az empátiát, az
együttérzést.
Olvastam egy cikket egy pszichológustól, aki kegyetlen
gyilkosok lelkét igyekezett megfejteni. Megtalálta. Nincs bennük
mákszemnyi együttérzés sem. Nem képesek átélni az
áldozatok félelmét és fájdalmát.
Az egész film alatt nem tudtam kiverni fejemből ezt a
gondolatot, megint megcsinálják, de most teremtés címszó
alatt.
Tudom, hogy sokan lesznek most, akik nekiesnek ennek az
írásnak, éltetve és dicsőítve a technika fejlődését.
Ami nem is lenne baj, ha tartana ott az emberiség, hogy a
tudást csak és kizárólag jóra használja.
De addig, amíg többen vannak azok, akik nem tudják, miért
születtek, hogy lélektervvel érkeztek a Föld bolygóra,
kihívásokkal teli megpróbáltatások megoldásáért, a
nehézségek megtapasztalásáért, az alkotásért magáért és
inkább a kényelmet választják, addig bizony úgy látom, hogy a
múlt megismétli önmagát.
Csakhogy az ember nem belepusztul, hanem élve hal bele.