Posted by (Egy nemzetközi kém visszaemlékezései)
Tardos János
>Pár éve, lehet az már tíz vagy annál több is, egyszer csak
megkeresett a történelmi teljes nyilvánosság és áttekinthetőség
hivatala, hogy véletlenül ráakadtak egy pár dossziéra: az
enyémre, anyáméra és apáméra, fáradjak be, satöbbi.
A homlok- és hónaljizzadtság teljes mellőzésével be is
haladtam az ávóra (valahol az Eötvös utcában székeltek
akkoriban, és valszeg ma is ott tengetik halál unalmas
életüket), s nagy kegyesen átvettem a három paksamétát. Az
apámé volt a legvastagabb, bár a teljes, olvashatatlanul
papírízű perleírással együtt is csak valami 800 oldal, az
anyámé a legkarcsúbb (otthon gépelgetett a szamizdatosoknak
és az én krikszkraksz úgynevezett leveleimet vitte be apámnak
a beszélőkre, összesen vagy kettőre).
Ravaszabb olvasóim már ennyiből is rájöhettek, hogy az én
dossziém se lehetett egy Háború és béke. Illegalitásban töltött
éveimről alig-alig dokumentáltak valamit. Valami gyermeteg
feljelentések voltak főiskolás korszakomból (miszerint szeretem
az unikumot, satöbbi, egy helyen már idéztem belőle a
nyomdafestéket leginkább tűrő részleteket). Ezen kívül némi
célzások a párizsi Irodalmi Újságnál betöltött korrektori
mellékállásomra, és halovány utalás arra, hogy valami
nyomdagépet segítettem volna becsempészni a
Demszkyéknek, de már csak pár perccel a rendszerváltás előtt.
Namost vagy tényleg ezerrel semmisítették meg azóta az
iratokat, vagy olyan kitűnően konspiráltam, bújtam meg a
sötétben, mint ellenforradalmár, hogy az ávónak halvány
sejtelme sem volt róla, milyen 007-est megszégyenítő ügynöke
voltam én valaha a CIA-nak. Fogalmam sincs, hogy ez
manapság érdem, vagy éppen csak az elévülés határán billegő
gaztett, de úgy érzem, eljött az idő, hogy múltbéli
cselekedeteim eddig mély illegalitásban tartott részleteiről e
helyütt töredelmesen beszámoljak. Már amire egyáltalán még
emlékszem.
Az, hogy 1981-ben disszidáltam, többnyire köztudomású.
Kezdő újságíró voltam, de valahogy nehezen illeszkedtem be a
felnőttek világába, nem voltam KISZ-tag (voltam valamennyit,
de talán kétszer is kirúgtak valami szörnyű vétségekért).
Utoljára valami kiránduláson összekaptam ifjabb Kimmel
Emillel, belőle később VII. kerületi párttitkár lett. Valami
nőügyből kifolyólag egy kocsmai székkel ütlegeltük egymást,
Gedeon Pali bácsi legfeljebb a szaros életemet menthette meg,
a fénylő mozgalmi karrieremnek ezzel befellegzett. A
Népszavánál sem maradhattam már utána meg sokáig, de ezt
megelőzően is kénytelen voltam a sportrovatban megbújni,
hogy ne kapjanak lépten-nyomon rajta valami ideológiai
elhajláson. Ráadásul hazai pályafutásom legutolsó
szakaszában rákattantam a lengyel Szolidaritásra,
szamizdatokat és jelvényeket csempésztem haza Krakkóból,
ahol ők éppen akkoriban már nyilvánosan működhettek. 1981
júniusában aztán már szinte fizikailag éreztem, hogy szorul a
hurok, például teljesen nyilvános előadást tartottam valami
nagybani piaci segédmunkásoknak a lengyelországi
élményeimről, ráadásul a tatai KISZ-vezetőképző táborban egy
Neoprimitív-koncert után ideológiai vitába keveredtem a helyi
erőkkel. Aztán a véletlenek kiszámíthatatlan szeszélye okán
másnap stoppal Párizsba indultam. Akkoriban már olyan
trehányul dolgozott a belügyi elhárítás, hogy valamiért útlevelet
is kaptam.
Minderről egy büdös szó sincs a vékonyka dossziémban. Talán
arról pár szóban megemlékeztek, hogy kifelé menet megálltam
Münchenben, és interjút adtam a Szabad Európának (apám
haverja, Halász Péter, nem a színész, hanem az író
beszélgetett velem), de arról már nem, hogy Párizsban aztán
mindenféle lengyel nők oldalán gyűjtöttem az adományokat az
addigra már bebörtönzött lengyel elvtársaknak, s hordtam az
Irodalmi Újság éppen aktuális számait a helyi lengyel
könyvesboltokba, az ellenállás többé-kevésbé illegális
fészkeibe. Mivel a trockisták akkoriban ingyen busztúrákat
szerveztek Európa különféle városaiba, még oda is hagytam
magam beszervezni új haverom, Borovi Jani által. Ezeken a
Szolidaritással szimpatizáló túrákon aztán újabb kapcsolatokra
leltem a lengyel ellenállókkal – miközben Méray Tibor meg
Fejtő Feri bácsi közvetítésével Franciaországban is sikeresen
összekaptam a komcsikkal, olyannyira, hogy még a l’Humanité
is név szerint figyelmeztetett, hogy mint politikai
menedékkérőnek, tartózkodnom illene a francia belpolitikai
küzdelmekben való részvételtől. (Valami Le Pen-ellenes vidéki
gyűlésen kellett reprezentálnom, szerintem még nem tudtam
annyira franciául, hogy hosszan szónokolhattam volna, talán
csak mutogattak ott, mint vásári majmot, illusztrálván, hogy a
létező kommunizmus milyen szörnyű károkat okozhat az
emberi szervezetben… Az egészben egy hajnali vadászat volt
a legjobb, amelyben kábé a pálinkaivásig vettem részt, de azért
valami kastélyban aludtunk, a helyi gaulle-ista képviselőjelölt
családi rezidenciáján.)
Aztán ahogy lassan kezdtem beilleszkedni, és otthon is
forrongott már a szamizdat-világ, valahogy kezdtünk egymás
felé tapogatózni, persze legtöbbször csak többé-kevésbé
véletlen ügyekben. Nyilván az segített, hogy az Irodalmi
Újságban meg a Szabad Európában elég rendszeresen
megszellőztettem a nevem, s aztán, ahogy repültek az évek,
egyszer csak bevezették Magyarországon a világútlevelet.
Most már nem emlékszem, hogy ez Gorbacsov érkezése előtt
vagy után volt (mi viccesen csak Kádár bosszújának mondtuk),
de tény az, hogy attól kezdve igencsak megszaporodtak a
hálóvendégeim, s a telefonszámomat „Ingyen szállás
Párizsban!” felkiáltással kézről-kézre kezdték adni, s talán már
pénzért is árulták Budapesten.
Minderről egy árva szó sincs a dossziémban, mint ahogy
mélyen hallgat a magyar elhárítás arról is, hogy…
Szóval volt a párizsi magyar ellenállásnak egy vonulata, amely
Kende Péter és Fejtő Feri bácsi közbeiktatásával valahogy,
halványan, oldalirányból bekapcsolódott a nemzetközi
szovjetellenes ügyekbe. Amúgy is többször tüntettünk már a
helyi antikommunistákkal, Simone Veilt és André Glucksmannt
közben személyesen is megismertem, sőt egyszer még Milan
Kunderával is randiztam a Montparnasse egyik kávéházában
(és valahol van tőle egy későbbi, izlandi képeslapom is). Hogy
mit mond erről a dossziém? Egy árva hangot sem. Így legyen
az ember az ellenállás, majd a rendszerváltás rendíthetetlen
hőse.
De mindegy is, nem ezt akartam mondani. Hanem hogy Fejtő
vagy Kende vagy Méray, az én felsőbb kapcsolataim lassan
belökdöstek engem is a nagy nemzetközi összeesküvésbe. Ma
úgy mondanánk, hogy sorosista ügynök lettem, ráadásul akkor
még pénz is csurrant-cseppent ezekből az afférokból. Vagy ha
nem is mindig készpénz, de néha külföldi luxusutak. Egyszer a
bécsi Sacher szállóban laktunk, ott ismerkedtem meg
Bukovszkij elvtárssal vagy Buharinnal vagy hogy hívják. Nagy
szovjet ellenálló volt, csak elfelejtettem a nevét. Ő nem tudott
franciául, én meg angolul, úgyhogy barátságunk nem igazán
mélyült el. Ez már tényleg a Gorbacsov-éra volt, amit onnan
lehetett tudni, hogy a gyűléseink nyilvános részén teljes
mellszélességgel megjelentek az új KGB-káderek, csupa
jólöltözött, intelligens, fiatal pofa, akik akcentus nélkül
(legalábbis a kémfilmekben hallható durva orosz akcentus
nélkül) beszéltek nyugati nyelveket. Egyszer én is
összeakaszkodtam velük, ha nem is feltétlenül a saját
jószántamból. Mert amúgy igyekeztem kerülni a feltűnést, a
fegyveres harcot, a Kelet-Berlinből való csomagtartóban
embercsempészést és a többi látványos diverziót. De egyszer,
megint csak ezekkel a szovjetellenes zsidó elvtársakkal együtt
meghívtak Rómába valami konferenciára vagy mire. Életemben
először jártam Rómában, megint valami luxusszállóba
szállásoltak el minket a Via Appián vagy hol, és persze első
este elszabadultam várost nézni, tátott szájjal. Április eleje volt,
langymeleg éjszaka. Valami kis kocsmában megvacsoráztam
(egy gyönyörű teraszon amúgy), aztán nekiindultam
toronyiránt, egyenesen a Tiberisnek. Némi Valpolicellával a
gyomromban andalogtam ott, egyszerűen nem bírtam betelni a
várossal, a romokkal, a sikátorokkal, a templomokkal. Némelyik
épületet éppen akkor renoválták, hát átbújtam az állványok
között, elslisszoltam a keskeny, alagútszerű átjárókon. Az egyik
ilyen folyóparti állványzatot rondán teleplakátolták. Át is siklott
volna rajtuk a szemem, de mégis, valamin hirtelen megakadt. A
saját nevem volt ott kurva nagy betűkkel kiplakátolva!
Lehetett vagy este tíz óra. A másnapi, szenátus-beli előadásra
és sajtótájékoztatóra szólt a kiragasztott nyilvános meghívó,
mely szerint én beszélnék majd a magyar szamizdat-
mozgalomról meg még mittudoménmiről. Mondjuk nem vagyok
egy különösebben nagy nemzetközi kémhős, de ettől szerintem
még a 007-es ügynök is beszart volna. Ami engem illet, én
mindenesetre pánikba estem, sarkon fordultam és
visszarohantam a szállodába. Kértem a portán egy írógépet (az
ilyen luxusszállókban mindenféle felszerelés van előkészítve a
gazdag őrülteknek és futóbolondoknak, úgyhogy semmin sem
lepődnek meg), s aztán egész éjjel izzadva fogalmazgattam a
másnapi felszólalásom francia szövegét. Még jó, hogy Fejtő
Feri bácsi erről az apró mellékkörülményről elfelejtett szólni
nekem, s egész addig azt hittem, hogy egyszerű, léha
kéjutazáson veszek megint részt…
Szóval másnap a római szenátus épületében, ebben a
gyönyörű belvárosi, reneszánsz, kerengős egykori
kolostorépületben hebegtem-habogtam, s valójában csak
mondandóm egyik meglepő részére emlékszem, vagyis arra,
hogy megjósoltam: még a mi életünkben összeomlik majd a
szovjet kommunista rendszer. Nem tudom, miért éppen ezt
bányásztam ki előző éjjel a busa kútfejemből, valószínűleg elég
gyorsan kimerítettem a hazai szamizdatról létező csekély
tudásomat. Tény azonban, hogy erre a fél római KGB nekem
esett. Az újságírónak álcázott ügynökök gyönyörű
franciasággal (vagy olaszsággal plusz tolmács) próbáltak
sarokba szorítani, de addigra már Fejtő Feri bácsi is magához
tért, s teljes mellszélességgel kiállt mellettem, nem is beszélve
az olasz haverjainkról, részben egykori sztálinista és volt
vörösbrigádos intellektuellekről, akik végül a haladás liberális
oldalán kötöttek ki. Bár azóta is irtózom a nyilvános
szerepléstől, így aztán valahogy túléltem azt a napot, s végül
még a léha városnézésre is maradt némi időm.
Nem esküszöm meg rá, de asszem ez 1985 tavaszán lehetett
(vagy legkésőbb 1986 tavaszán), mindenesetre tény, hogy
addigra nemcsak a KGB, de a CIA is felfigyelt rám. Vagy én
rájuk, már nem emlékszem. Először is meglátogatott egy állati
kulturált román pofa New Yorkból, állítólag valami író, hogy úgy
tudja, járnak hozzám Pestről mindenféle káderek, és hogy
nem-e akarok nekik ingyen könyveket osztogatni, de nem
ingyen. Mármint, hogy ezért nekem valami tiszteletdíj-féle is jár.
Akartam tiszteletdíjat vagy vérdíjat, naná. Hát miért ne. Ha már
egyszer ingyen is árulom a hazát, mégiscsak jobb, ha fizetnek
is érte, nem? Bár nem sokat, azt mindjárt meg kell itt
jegyeznem. Ráadásul még név nélküli könyvelést is kellett
vezetnem a hozzám betérő, tudásvágytól fűtött vendégekről…
(Egyszer már korábban is részt vettem egy fizetett hazaáruló
akcióban: friss disszidensként a Szabad Európának végeztem
valami felmérést párizsi magyar turisták között arról, hogy
mennyire utálják a rendszert, de mivel nemigen akaródzott
nekik nyilatkozgatni, s ezért annyira lassan, nyögvenyelősen
haladt a dolog, hogy az első vagy a második valódi interjú után
már többnyire én találtam ki a válaszokat.)
Szóval beszervezett a CIA (vagy én őket), s egy évvel később,
amikor életemben először Amerikában jártam, egy hóvivaros
februári napon én is ellátogattam a Fifth Avenue egyik
felhőkarcolójába ahhoz a román pofához. Persze nem az volt
kiírva a fényesen berendezett iroda homlokzatára, hogy CIA,
hanem valami cirkalmas humbug a kultúra és irodalom,
valamint a szabadság gondolatának nemzetközi terjesztéséről,
de hát tudjuk, amit tudunk, mi sem ma érkeztünk a fél hatos
személlyel. Valami 56-os dokumentumfilmre akartam tőlük
plusz pénzeket, persze nem adtak egy fillért sem, ellenben a
román pofa (egyszer utánanézek az ő nevének is)
nagykegyesen meghívott a Ritz vendéglőbe ebédelni, mert ők
ilyen elegánsan rázzák le a koldusokat. Bosszúból a
legdrágább homárt és bélszínt rendeltem, fulladjon meg. (Azóta
utánanéztem: George C. Minden, 475 Park Avenue South.)
Addigra már tényleg annyira benne voltam az ellenállásban
meg a konspirációban, hogy élő ellenzékiekkel is találkoztam,
asszem legelsőként a Rajk Lacival meg a Harasztival. Valami
bonyolult ügyben kellett nekik segíteni, pénzt szerezni kitűzőkre
vagy ilyesmi. Azt tudom, hogy a Méray egy szót sem értett az
egészből, ezért engem bízott meg, hogy kísérgessem őket a
városban. A szamizdatos lengyeleknek, akiket réges rég jól
ismertem, persze a kisujjukban volt a kitűzőkészítés, pénzt
szerezni rá meg az oroszokhoz mentünk, a Tolsztoj-
alapítványhoz, a Champs-Elysées-re. Ezek valami
szolzsenyicinista egykori guláglakó írók voltak, gyenyikinisták,
vlaszovisták, több foguk volt, mint ujjuk, vagy fordítva. Mondjuk
én simán féltem tőlük, látszott rajtuk, hogy mindenre elszántak,
s ha csak egy kicsit is elhajlok ideológiailag, éjjel jönnek, és
elvágják a torkomat. Viszont ilyen romantikusan
kommunistaellenesek voltak, nagyjából bármilyen fal dumára
adtak valami kis pénzt, elég volt előttük keresztet vetni és a cár
atyuska fényképét néhányszor megcsókolni. Hát ott a Haraszti
olyan gyönyörű oroszsággal ecsetelte a mondandóját, amilyet
én még élő embertől nem hallottam. Arra a szentpétervári
akcentusra habozás nélkül nyúltak a pénztárcájukért, még azt
is elnézték nekünk, hogy egyelőre nem térünk át a pravoszláv
hitre. De hát mondom, Oroszország-anyuska gondolatára még
a könnyük is kicsordult, kábé olyan hatvan vagy száz éve
élhettek akkor emigrációban.
Így ismertem meg a Harasztit. Persze ő meg rögtön úgy
viselkedett velem, kis, kezdő illegálissal, mintha ezer éve
lennék már a mozgalomban, mintha együtt láttuk volna Lenint
(de legalábbis Trockijt), és ez nekem nagyon bejött. Akkor
valamiért New Yorkba vetette a sorsa (vagy a Sorosa), és
néhány hónappal később, hazafelé, megint Párizson keresztül
kellett utaznia. Akkor felhívott, hogy kísérjem el a különböző
követségekre, a németre meg az osztrákra, addig sem kell
egyedül átutazó vízumért sorban állnia. Ráadásul valami
marihuána-sűrítményt is hozott magával gyufaskatulyában, és
hogy azt a kocsimban szépen szívjuk el. Az ilyesmiben nagyon
amatőr voltam, életem talán harmadik ilyen cigije lehetett az, de
aznap délelőtt annyira bejött, hogy végigröhögtük az imprialista
követségeket és a környező parkolóhelyeket. Délután egyre
kellett kiérnem Puteaux-ba, a Défense-negyed lábánál fekvő
külvárosi reklámügynökséghez, ahol akkoriban dolgoztam, de a
koratavaszi napsütésben még a szokásosnál is lazább kézzel,
fütyörészve és vígan cikázva vezettem az Avenue George V.
és a Champs-Elysées környékén. Annyira laza voltam, hogy
még egy ilyen kis jobbkormányos utcaseprő gépet is
meghúztam, s az az éles sarkával jól fel is vágta a kis Renault-
mat. Szerencsére a kocsit már előző nap eladtam valami
szerencsétlen félillegális szomszéd gyereknek, de így
kénytelen voltam este, sötétben átadni neki jól megérdemelt
nyereményét.
Mindez most csak egy későbbi, 1988-as fotóról jutott eszembe,
ami 33 év után épp tegnap tűnt fel a facebookon. A képen
Staller Ilonával együtt vagyok látható, s az már egy, a KGB-től
és CIA-tól többé-kevésbé független olaszországi jelenésem
alkalmából készült. Egykori római vendéglátóink és Fejtő Feri
bácsi szervezésében haverkodtam akkor az olasz és nem
olasz radikális internacionalistákkal vagy internacionalista
radikálisokkal. Ez a kapcsolat aztán átnyúlt a rendszerváltáson
is, sőt egy része egészen a mai napig megmaradt: ott
ismerkedtem meg ma már macronista szenátor barátommal,
Andréval…
Címkép: Az említett 1988-as fénykép