Posted by Vásárhelyi Mária
>Biztosak lehetünk benne, hogy nincs olyan kormánypárti politikus, akinek a családjában vagy környezetében ne lenne a többségtől eltérő szexuális orientációjú ember. Ha éppen nem ő maga az. Ám jól látható, hogy ebben a körben a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás felülír minden erkölcsi, érzelmi, emberi szempontot.
1955. novemberében az Alabama állambeli Montgomeryben egy 42 éves afroamerikai nő, bizonyos Rosa Parks, három másik fekete társával, egy helyi járat üléseinek 5. sorában üldögélve nézett ki az ablakon. A korabeli törvények szerint feketék nem ülhettek a buszok első négy sorában, és ha a felszálló fehér utasok annyian voltak, hogy megteltek az első sorok, akkor az ötödikben ülő feketéknek is fel kellett állniuk és átadni helyüket. Amikor Rosa Parks felszállt a buszra, még üres volt az első négy sor, ám ahogy haladt a busz egyre több fehér szállt fel, és megteltek az első sorok. A következő állomáson felszálló fehéreknek már nem maradt hely. A buszvezető ezt látva felszólította a feketéket, hogy adják át helyüket. Rosa három utastársa eleget is tett a felszólításnak, ő azonban nem. A buszvezető felszólítására szelíden de határozottan azt válaszolta, hogy „nem hiszem, hogy át kellene adnom a helyem”. Ezt követően Rosa Parksot letartóztatták és bíróság elé idézték és 10 dollár büntetés megfizetésére kötelezték.
A városban élő 40 ezres fekete közösség tagjai több mint egy éven keresztül nem használták a városi tömegközlekedési eszközöket, volt ahol megszervezték, hogy az autósok szállítsák a többieket a munkahelyükre, máshol hóban, fagyban és forróságban gyalog jártak dolgozni, vásárolni. A bojkott 381. napján, 1956. december 20-án, a város vezetése megadta magát és eltöröltek minden faji alapú megkülönböztetést szolgáló törvényt.
Ma már senki nem mondaná, hogy amit Rosa Parks tett és az ezt követő bojkott csupán gumicsont volt, amely elterelte a figyelmet a fontosabb dolgokról. Akkoriban azonban a saját felsőbbrendűségükben magabiztosan hívő fehérek közül biztosan sokan gondolták így. Meg voltak győződve arról, hogy a feketék afféle „beszélő szerszámok”, akiknek az a dolguk, hogy munkaerejükkel hozzájáruljanak a fehér társadalom jobblétéhez, az azonban soha nem jutott eszükbe, hogy ezért a munkaerejük újratermeléséhez szükséges minimális feltételek biztosításán túl, bármilyen jogok megilletnék őket.
Az ezt követő évtizedekben Amerikában, legalábbis jogi szempontból, felszámoltak a faji diszkrimináció minden formáját, a faji alapú kirekesztést törvény bünteti. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a fejekben is sikerült rendet tenni, vagy, hogy a szegregáció felszámolása során nem történtek mindenféle túlkapások, ám mégis hatalmas eredmény volt, hogy alkotmányba foglalták a származásra, fajra, nemre vonatkozó jogegyenlőséget. És az a „gumicsont”, amit Rosa Parks bedobott az állóvízbe – hosszú évtizedek alatt – átalakította Amerikát.