Posted by >Középen ott az út Tusványoson. Kettészeli a helyszínt az inneni-onnaniság.
Afféle vízválasztó. Az út mellett kerítés, a kerítésen részint irredenta és soviniszta üzenetek, részint kétnyelvű medveveszély-táblák függenek. Az úton túl sátrak, a sátrak között másnapos punkok kászálódnak. Az úton innen – ahol túllevőként őgyelgek – Orbán Viktor gyűlöletbeszél. Az útról minden látszik-hallatszik, ez is, az is. Fura.
Fura az egész, na! A pólónkon felirat: “Éljen Eduárd!”. Tegnap találtuk ki, hogy ez legyen. Pozitív üzenet, végre ki bírtuk mondani százötven év után (mondogattuk sokszor, de mégsem így, telibe). És a király emberei mégsem boldogok. Hát nem ezt akarták? Bárdolt nótát a bárdolatlan lázongás helyett?
Sokan persze nem értették a feliratot, hogy “Éljen Eduárd!”. Egyáltalán, ki a franc ez az Eduárd? És miért éljen? Ha az, akire gondolunk, hát ne éljen. Ha nem az, akkor meg mi ez az egész?
Mikor 1969-ben a yippik (nem összetévesztendőek a yuppikkal…) óriási ünnepi demonstrációt tartottak, és New York utcáin girlandokat és virágcsokrokat dobálva azt kiabálták: “Éljen az elnök! Vége a háborúnak! Isten óvja Amerikát!”, a Fehér Háznak hivatalos nyilatkozatot kellett kiadnia, hogy a vietnami háború, minden gonosz híreszteléssel szemben, természetesen folyik tovább.
Milyen szép lenne, ha a kormány nyilatkozatban lenne kénytelen leszögezni: Orbán Viktor miniszterelnök úr nem azonos I. Eduárd angol királlyal (akit amúgy hórihorgas termete miatt Nyakigláb Eduárdnak is neveztek), nem léptet fakó lovon (az a Semjén miniszterelnökhelyettes úr), országában nem a fű Kövér, hanem a házelnök úr, a mindenféle bárdok pedig bármikor szabadon énekelhetik, amit szabad nekik, abban a médiában, ahol engedik nekik, és senki sem kötteti fel a Lord Mayort, aki igen megbízható nerkáder úr, és Magyarországon (egyelőre) különben sincs halálbüntetés. A balladával kapcsolatos minden sunyi asszociáció a véletlen, illetve az áskálódó ellenség műve.
Egy derék-nagy kopasz fiatalember odaszólt nekem: “A mi pólónk jobb!”. Megnéztem: az volt a pólójukra írva, hogy “Orbán NEM geci”. Na, tessék: itt a leszögezés.
Jaj, dehogynem! Geci, mint a nemzet rémálmaiban lóléptető Eduárd, és igenis “Éljen!” – éljen a Párt, éljen a röhejes talpnyalás, a szervilizmus, a kormánysajtó, a menekültellenes uszítás, a pengés drótkerítés, a hajléktalanellenes törvény, a polgárait megfagyni hagyó rémállam, a kórházi fertőzés, éljen a rablás, a favágás, a Kulturkampf, éljen a lebutított oktatás, éljen a NER, a háborúnak vége;
mint mikor Peter Weiss Marat/Sade-jában elszabadul a bolondokháza, éljen a kényszerzubbony, éljen a pudvás zabkása, éljen a vízkúra, éljen a tortúra, éljen-éljen-éljen NA-PÓ-LE-ON!!! – de hiába síp, dob, zene, harsogó harsona – sosem leszünk néma tartomány. Remélem, legalábbis.
Ezeknek itt viszont semmi sem jó. Kiabálnak: “Eredj haza!” (Hát, úgymond, nem itthon vagyok?); “A történelmet itt írják, nem a tévében!”… öreg bácsi jön, kalpag, fokos – önmaga paródiája a díszruhája, amellyel vendégli a királyt. “Nem kéne idejönni Magyarországról uszítani'” – dübörög rám. “Tényleg nem” – mutatok a színpadon göcörésző felnagyított kiskirály felé. Öreg bácsi nem érti, vagy nem akarja érteni.
Végül nem vernek meg. Már elfelé jövünk, mikor mindenkit leterelnek az útról, velszieket és velszteleneket, a királyi tányérnyalókat és a fejfájósan hunyorgó punkokat. Őeduárdsága konvoja távozik, fekete mikrobuszok, lépésben hajtnanak felfelé a kaptatón. Borókával pózba merevedünk, én karomat felemelve, középső ujjamat feltartva molett szabadságszoborrá dermedek, éljenezzük a királyt. A sofőrök, testőrök röhögnek, fotóznak – végre valami érdekes. Udvari léhűtők fagyott arca villan a félig leengedett sötétített ablakok mögül.
Nénik szégyent kiáltanak a fejünkre, bácsik botjukat rázzák, délceg ifjú bajuszok mennydörögnek. Középen, az úton. A vízválasztón. Balra tőlem egy fiú nagy műgonddal spanglit sodor, jobbra egy bódéban – nem viccelek – plüss nagymagyarország kapható (alvóbaba? vudu tűpárna? mindegy, drága, nem veszek).
Hogy a királyi beszély? Semmi érdekes: fenyegető, megszokott, őrült rendszerbeszéd. Az egész évben összegyűjtött gyűlölet és elnyomás rezüméje, kiszámított összefoglaló. Az út az érdekes, a két világ. Hogy nincs köztük átjárás. És ez valahogy reménykeltő. Karámba zárva még Eduard ócska hübrisze, gondosan lekerítve, mindent belep a fülledt istállószag: szalmával szórták be a sarat vihar után.
Végül nem láttunk medvét mégsem. Pedig azért titkon végig reménykedtem benne.
(Ezt öt éve, 2018-ban írtam azon melegében, Marosvásárhely mellett. Hangulat inkább, mint elemzés. De valahogy azt hiszem, ma már megvernének.)
Címkép: Konok Péter és Parászka Boróka