Posted by Bojár Iván András
>Hol lehet majd túlélni a klímaválsággal járó civilizációs összeomlást? Itália ebből a szempontból nemrég, mintegy másfél-kétezer éve egész jól vizsgázott. Ha van hely, ahol a korábbi komplex közigazgatási rendszer szétesése ellenére nemcsak emberek elszigetelődő csoportjai, de civilizációs vívmányok (mint a város, az utak,
infrastruktúrák) is fennmaradtak, az Itália. Most ugyan másféle kihívás előtt áll az emberiség, de az emberi létezés mélyrétegeibe ivódott sikeres együttműködéseken
nyugvó kollektív tapasztalat, sokat segíthet a bajban.
Bejárva Umbria szívének a negyvenegy-két fokban viszonylag hűs, erdős hegyek közt 36-37 fokban kanyargó folyóvölgyét, elnézve dombtetőire rásimuló városkáit, mintha megérteném a kollektív tapasztalás lényegét. Nem ismerem könyvekből a völgy történelmét, ugyanakkor látszik, hogy a rómaiak óta a középkoron át máig lakták, falakkal, bástyákkal védték. Egy-egy településnév is utal a hajdan itt élt jött, majd elment népek, családok múltjára. Ez a vidék nem turistacélpont. Nincsenek nagynevű városai. Alighanem ilyen csodák Itáliában ezrével, tízezrével sorakoznak. Bent vagyunk a szárazföld közepén, messze (mondjuk másfél-kétórányira) a népszerű tengerparti vidékektől.
Megállva egy-egy vár tövében, odafordulva a százméter hosszokon futó 30- 40méteres kőfalakhoz, szemügyre véve abból csak egyetlen követ, s végiggondolni annak az egy kőnek a sorsát, s mindezt megszorozni a városka, vagy a környező városkák falaiban szunnyadó további milliárdnyi kövekével, akkor a történelem, a civilizáció elképesztő léptéke nyílik meg. Mennyi szívós munka, szorgalom, milyen magas fokon szervezett közösségi működés kellett ahhoz, hogy akárcsak egyetlen 10-15kg-os kő is az emberi cél szerinti helyére jusson? Itt pedig, a szem bármerre fordul, mindenhol város és házfalak, valóságos kőmasszát látunk, amelybe, akárcsak mintha mesterséges barlangok lennének, zegzugos, lépcsőkön föl-le mozgó otthonok keletkeztek. És keletkeznek ma is. Az idővel háborúk nélkül is leromló várak, városok, házak, utcák folyamatos felújítása zajlik a jelenben, az élet ugyanúgy csorog, mint az elmúlt húsz vagy több évszázadban mindig. Számomra ezek a környező hegyekből gyűjtött, kivájt, szomszédos hegyekre fölhordott, egymásra halmozott, sűrű hatalmas tömegekké gyúrt kőtömegek egy reziliens civilizációról beszélnek. Itália évezredek óta politikai válságokból politikai válságokba zuhanó, sodródó élete mélyén alapvetően organikus rend van.
Harmóniája nem reneszánsz művészetfilozófusok hipotéziseból fakad, hanem mélyen természetes mivoltából. Hogy bár emberek működtetik, mégis, e működésben a szerves létezés logikája, rendezőelve érvényesül. Este kiültünk egy kétszázfős borgo terecskéjére. Kétszáz ember nálunk is apró falunak, tanyabokornak számít. Itt nem. Itt a kétszáz lelkes település is város. Város térszerkezetileg és életformailag. E két szempont nem elválasztható. S ha a folyamatosan, drámaian elöregedő országnak van/lehet reménye, úgy ez a mindenhol föllelhető térszerkezet segíthet csak. Hisz a város polgári létezést kényszerít lakóira. S a polgári létezés nemcsak polgári allűröket, zongoraórát, porceláncsészéből teaivást jelent, hanem a közösségen belüli öntudatos pozíciót. A tegnapi városka népe a templom és a főterecske közé évszázadokkal korábban bemetszett 200-250m hosszú várostengelyen él. Éjfélkor a templom lépcsőin a kamaszok zsivajoznak, a hajdani nemesi vadászház előtti téren az öregek ülnek pihegve: férfiak külön, asszonyok külön. Az utcán, mely a hangzatos Corso Cavour nevet viseli, s házfalra erősített dicsőségtáblán is megemlékezik a köztársaság dicső létrejöttéről, a csöppségek szaladgálnak. Rend van. Minden és mindenki a helyén. A város éjszaka igyekszik kiheverni a ritka erős kánikulát. Most él. S az élet: beszélgetés. Emberi interakciók, amiket, akár egy színház mesterséges terében, itt (színtén emberalkotta térsoron) nyomon lehet követni. Egy körül, ki tudja hol voltak eddig, nagykamaszok csapata kerül elő, s ül le körbe az idősekhez közel. Nekik magukkal van dolguk. Az emberi és térbeli viszonylatok pontosak, már-már absztrakt módon definiáltak, mintha rendezői instrukciók nyomán alakultak volna. Egy után az öregek lassan elköszöngetnek, hazabotorkálnak.
Mint minden 200 lelkes városkának, ennek is megvan a maga világhíressége, Aurelio de Felice. „Picasso és Miro barátja” – ahogy egy helyi, akárcsak az Amarcord tanár
ura, ismételgeti büszkén. Valóban, a wikitől megtudhattam, az amúgy magyar művészek által is magas (Felicénél gyakran magasabb) szinten képviselt Római Iskola nagynevű képviselője. Angyal figurái keretezik a templom lépcsőjét. S fenn, a hegy platóján, a temetőhöz közel, a hálás városlakók szoborkertet alakítottak ki a
nagy szülött emlékezete fenntartására. Imádnivaló hálás utókor, bár a kert, az esztétikai értelemben rosszul öregedő szobrok hátborzongató de chiricoi metafizikus
idegenséggel ajándékoznak meg hajnali kettőkor, a végre „hülő” 28 fokos éjszakában.