Találkozás a nagymamámmal

Schäffer Erzsébet
>Családban élni jóblog
>Egy régi képet nézegetek. Vékony fiatal nő dől egy virágállványhoz. Valamikor
az 1900-as évek elején…
Emlékszel, ómama? Emlékszel arra, ahogy állsz itt a fényképész virágállványa előtt
Temesvár legelegánsabb fotografáló műtermében? Vékony a derekad, vékony a
bokád, én ilyen vékony őzikebokákat még nem láttam, mint a tiéd. Talán éppen a
Novákék üzletéből jöttél, a belváros legszebb üzlete volt, akkor még élt a Novák úr,
nála tanultad a kalaposmesterséget. Jó szakma volt az, mondták is a Gyárvárosban,
ahol mindenki ismert, Karola, csak igyekezz, a mi városunkban az emberek mindig
hordtak kalapot, fognak is hordani, csak igyekezz, egyszer még üzleted is lehet.
A Novák úr hamar meghalt, de te akkor már megkaptad a mesterlevelet, s az
asszony, a szép Novákné visszahívott a kalaposüzembe. Férfidivatáru üzletük volt, a
legfinomabb árut tartották, kesztyű, kalap, alsóholmi, zsebkendő, esernyő. A szép
Novákné magasra tornyozta a haját, magas nyakú selyemblúzt hordott, királynői
tartása volt. Lassan lépdelt az üzletben, még megfordulni is megfontoltan fordult,
mondta is neked, Karola, tanuld meg, egy úrinő sohasem siet.
Emlékszel, ómama? Amikor életünkben először találkoztunk, én már nyolcéves
voltam, az öcsém kettő, te, ha most jól számolom, ötvenhét. Ekkor lettél a
nagymamám. De nálatok nem így mondták. S nekem nagyon tetszett, hogy én, ott
Temesváron, elképzelhetetlenül messze a mi Duna menti falunktól, az én
nagymamámat úgy hívom, hogy ómama.
Ezerkilencszázötvenhat nyara volt. Húsz éve nem láttad a lányodat, aki még a
háború előtt ment el, s most utazhatott először haza, Temesvárra, egy magas,
bajuszos komoly férfivel és két kisgyerekkel. A családjával.
Emlékszem, amikor megláttalak, egészen elcsodálkoztam. Az én addigi
nagymamám, apám anyja, falusi parasztasszony volt, akkor már csak feketében járt,
flokonkendőt hordott, és a vékony copfba font haját csak akkor láttam, amikor este
lefekvéshez készülődött, és a fekete helyett fehér kendőt kötött a fejére. Ráncolt
szoknyát viselt, legalább hármat egymás fölött, kötényt kötött akkor is, ha nem főzött
és májusi litániára járt.
Ómama, te virágos selyemruhába és selyemblúzokba öltöztél, reggel pongyolát
kaptál magadra, sárkányos vagy nagyvirágos, puha szaténpongyolát, hullámos volt a
fehér hajad, magas voltál, kopogós cipőben, karodon a kosárral, úgy mentél végig a
Prayer utcán a piacra, hogy utánad fordult minden mester a boltajtóból. Kisztihand,
Karola! köszöntek, és te visszaintettél, mint egy régi mesterné. De olyan mesterné,
aki szabad maradt, pedig fölnevelt két gyereket. A piacon kikopogtattad a legszebb
dinnyét, a vajat tömbben árulták, vettél mindjárt fél kilót, tejfölt a freidorfi sváb
asszonyoktól rendeltél, s zöldhagymát úgy válogattál, hogy beleharaptál az egyikbe,
és ha gyenge volt, vettél tizenkét csokorral.
A selyemblúzod illatát mintha már ismertem volna, nem is illat, finom, erős szaga,
asszonyszaga volt, és én úgy bújtam melléd, hogy az arcom még érezze a selyem
hűvösségét, ültem szorosan közel hozzád, egy nyolcéves kislány, hagytam, hogy a
hűvös selyem átforrósodjon, átvegye, átvegyem a tested melegét. Ez volt az első
találkozásunk.