Posted by >26 évvel ezelőtt rablók támadtak az Olasz nevű község postájára. A két álarcos férfi fegyverrel követelt pénzt a hivatalt takarító kézbesítőtől, Ankától. Az asszony nem engedelmeskedett, a rablók eredménytelenül távoztak. Anka bátorságát azóta se feledték a 600 lelkes, baranyai faluban.
1997. május 14-én Klaics Jánosné másfél éve kézbesítőként dolgozott az olaszi postán. A hivatal csak 8-kor nyitott, a helybéliek által – horvát származása miatt csak Ankaként becézett, 37 éves asszony viszont már hatra bejárt, és kitakarította az épületet. Eközben megérkezett a posta autója, és Anka átvette a levél- és pénzküldeményeket.
Aznap nyugdíjosztás volt, így 1,5 millió forint lapult az egyik zsákban, amit az asszony automatikus mozdulattal betett az íróasztal fiókjának mélyébe. A postajárat elment, Anka bezárta az ajtót, majd kicsit később elindult, hogy vizet hozzon az utcai csapról, merthogy a tornácos parasztházban működő postaépületbe nem volt bekötve a víz. Amint kinyitotta az ajtót, benyomult a házba két, az arcába sísapkát húzó férfi. Határozott hangon azt követelték, adja át a pénzt! Egyikük hátulról átfogta az asszony nyakát, miközben puskája csövét Anka fejéhez nyomta. A másik álarcos pisztolyt fogott rá, és ő is a pénzt követelte. Anka azt rebegte, hogy ma nem jött pénz, és csak a hivatalvezetőnek van kulcsa a páncélszekrényhez. A rablók nem hittek neki, és egyre keményebben fenyegették, miközben kapkodó mozdulatokkal benéztek minden szekrénybe és fiókba. Abba is, amelyikben a pénz volt, de nem húzták ki eléggé, így nem látták meg a hátul megbúvó zsákot. A kutakodás talán tíz percig tartott, akkor Anka azt mondta, jobb lenne, ha a rablók elmennének, mert a szomszéd asszony a kertben van, és látta őket bejönni, talán már hívta is a rendőrséget…
A rablók az ablakhoz léptek, majd kirohantak a postáról. Beszálltak egy Trabantba és elhajtottak. Anka pedig hívta a rendőrséget.
Egy órával később a sikertelen olaszi rablótámadás lett a nap egyik fő híre. A rablók a Trabantjukat – amit előző éjjel loptak el Pécsről, és egy szobafestőé volt – a közeli erdő szélén hagyták. A két férfit akkor nem kapták el, hónapokkal később viszont tetten érték őket Nógrád megyében, és a kihallgatásokon bevallották az olaszi bűncselekményt is.
Klaics Jánosnéval a rablást követően ismerkedtem meg, írtam róla és a hőstettéről. Később nem találkoztunk. A napokban dolgom volt a falujában, és arra gondoltam, megkeresem. A főutcán és a polgármesteri hivatalban három asszonyt és három férfit kérdeztem meg arról, emlékeznek-e a 26 évvel ezelőtti rablásra? A középkorú kérdezettek mindegyike emlékezett a történetre, és mindjárt útba is igazítottak, hogy hol találom meg az asszonyt.
Pár perc múlva bekopogtam Klaics Jánosné házának ajtaján. Anka meglepődött:
– Régen volt – mondta. – Miért akar velem beszélni?
– Kíváncsi vagyok, mi történt önnel azóta…
Az asszony beinvitált a házba, leültetett, itallal, kávéval kínált, és mesélt az életéről. Elmondta, hogy eredetileg élelmiszer-kereskedő és boltvezető végzettsége volt, Pécsre járt dolgozni, de helyben akart munkát, ezért elszegődött a postához. A rablás idején még kézbesítő képzésre járt, egy hónappal később fejezte be a tanfolyamot. Rá két évre mégis otthagyta a postát. A hivatalt ugyanis rábízták egy vállalkozóra, aki kevesebbet fizetett volna, ezért Anka elment egy, a faluban működő üzembe, betanított munkásnak. Onnan is vonult nyugdíjba két évvel ezelőtt.
Férjével egy lányt és egy fiút neveltek fel, öt unokája van, a lánya családja vele egy portán lakik. Amúgy a lánya „csak” élettársi viszonyban van a párjával, merthogy a férfi azt mondogatja: mégse vehet el egy háromgyerekes lányt. Anka nevetve hozzátette: de mind a három gyerek tőle van.
Később arról faggattam, voltak-e rémálmai a rablás után, maradt-e benne valamiféle szorongás:
– Semmi! – vágta rá egyből.
– A családja hogyan fogadta akkor a hírt?
– Az apám elsírta magát, utólag is féltett. A férjem teljesen kiborult, hetekig kényeztetett, minden kívánságomat leste. Őt sajnos 11 éve elvesztettem, 57 esztendős volt. Gyomorrák vitte el. A gyerekek még kicsik voltak, de nagyon büszkék voltak rám. Anyám nem élt már, ő 1993-ban ment el. Mindig úgy éreztem, az anyám óvott meg engem, ott fent is vigyázott rám. Ma is ő véd minden rossztól, ő az én védőszentem. Hozzá fordulok, ha bizonytalan vagyok, még ha a kertben dolgozom, főzök valamit, akkor is gyakran felnézek, és megkérdem: anya, jól csináltam? Ő erősít meg engem.
– A posta elismerte a bátorságát?
– Igen, megdicsértek. Egyébként a kézbesítő tanfolyamon azt tanították, hogy ilyenkor oda kell adni a pénzt, nem szabad ellenkezni, az élet a legfontosabb.
– Kitüntették az eset után? Kapott jutalmat?
– Egy forintot se.
– Nem mondja! Mégiscsak megmentette a pénzt, mai értéken vagy 15-20 milliót…
– Annyit volt, hogy elengedtek három nap szabadságra – de azt is csak a rendes, éves szabadságom terhére -, hogy pihenjem ki magam. De kár volt otthon maradnom, mert – és látja, ez most jut eszembe – abban a három napban állandóan a rabláson jártak a gondolataim. Jó volt, hogy visszaálltam, akkor elmúltak ezek az idegesítő gondolatok.
– Azon egyébként őrlődött valamelyest, hogy meddig tartott volna ki a bátorsága? Mikor adta volna fel?
– Szerintem nem bírtam volna sokáig. Talán, ha bántanak, ha érzem, hogy ezek most tényleg megölnek, akkor megmutattam volna, hol a pénz. Habár nem tudom… Engem keményen neveltek, arra tanítottak, hogy az ember végezze el rendesen a dolgát, tartson ki… Lehet, hogy nem árultam volna el, hol a pénz. Tényleg nem tudom…
Az olaszi posta 2006-ban bezárt, az épületet eladták. Az új tulajdonos családi házzá alakította az ingatlant, senki rá nem jönne, hogy ott egykor posta üzemelt. Az olasziak megbarátkoztak a mobilpostával, arra viszont a negyven felettiek mind emlékeznek, hogy Anka miképp védte meg a rábízott pénzt. A történet kicsit legendává nemesedett. Bár volt, aki észszerűtlennek ítélte Anka bátorságát:
– Nem az ő pénze volt, miért fájt neki, hogy elviszik – mondta egy általam faggatott helybéli férfi.
– Az a pénz a miénk volt, mindannyiunké – szálltam vele vitába -, s abban a pillanatban épp rá volt bízva, ő meg kiállt érte és önmagáért.
– Na, jó, így is lehet mondani… – morogta, aztán így folytatta: – Ugyan, ma már kinek tűnik fel, hogy ellopják az ország pénzét? Kit zavar az? Viszik, mi meg nézzük és tűrjük… De erről Anka nem tehet, neki jár a tiszteletet.