Tarló

Pársoros jegyzetek

Nagy Bandó András
>Egy aranyló búzatábláról sok minden jut az eszembe. Az
első a gyermekkori tarlózás, talán a legrégebbi búzával
kapcsolatos emlékem: először is megtanítottak a szüleink a
tarlón csoszogva, talpunkon csúszkálva, lépkedés nélkül járni.
Akkor tanultuk meg, hogy ha megemeljük a lábunkat, szúrni-
bökni fogja talpunkat a tarló, a lekaszált búza, a szalmaszál
megmaradt töve. Hogy mit kerestünk a tarlón? Eldőlt
szalmaszálakon vagy a földön maradt kalászokat. Ezeket
gyűjtöttük zsákba és/vagy garabolyba, és ha elég ügyesek és
figyelmesek voltunk, kilószámra szedtük össze a kalászban
rejtőző búzaszemeket. A búzaszemeket ujjaink közé fogtuk, és
rácsodálkoztunk arra, amit szüleink mutattak meg: egy kis
testet figyelhettünk meg, volt, aki angyalkának, s volt, aki
Jézuskának mondta.
Minden szem számított, szegények voltunk. Nemcsak az
elhullott kalászok, a kenyérmorzsák is számítottak, a kenyér
megszegésekor vágódeszkára hullott morzsákat is tenyerünkbe
söpörtük és bekapkodtuk. Sokszor emlegettem már Mészáros
bácsit, a falu pékmesterét, akihez a lisztesládánkból kimért
liszttel jártunk, hogy cserébe hazavihessük a kemencéből a
szemünk láttára kilapátolt, még meleg, illatozó vekniket. Amikor
pedig a szegedi kenyérgyárba vezényelték a pékségét bezárni
kényszerült Mészáros bácsit, a nagyapám, apóka építette
kemencénkben sültek az anyukám dagasztotta hatalmas
veknik, a kemencés lángosok és a hájjal kenegetett
hajtogatottak. A kenyérsütés napja ünnep volt, a megszegése
pedig az ünnep csúcspontja.
A szegénységből fakadt kenyér iránti tisztelet, az a
semmihez sem fogható szeretet és megbecsülés. Amíg friss
volt, jobban fogyott, pár nap múltán kevésbé, de akkor jöttek a
„pirítósnak” mondott, serpenyőben, zsírban átsütött
kenyérszeletek, és persze a tojásban meghentergetett,
különösképpen szeretett bundáskenyér.
Itt mondom el: én még lehettem apóka és apám
kaszálását követő marokszedő, hordhattam a megkötött
kévéket a keresztekbe. Én még láttam harist, a fészkét is
megcsodálhattam, és persze csokorba szedtem
búzavirágszálakat és pipacsokat. Láttam az első aratógépeket,
s a modern kombájnokat, egész nap ácsorogtam a
cséplőgépek mellett, hogy lássam, hogy a módosabb gazdák
hatalmas udvarait végigjáró cséplőbrigádok milyen csodás
munkamegosztással, mennyire összeszokottan munkálkodnak.
Pöfékelt a traktor, forgott a hatalmas gépszíj, vasvillákkal
röpítették föl a kévéket a platóra, egy metszés és oldódtak a
kévék, az etető adagolta a gép torkába a búzát, erre a szalma,
arra a pelyva, a gép végénél a zsákoló, majd a szemekkel telt
zsákokat vállukra emelő és fedett helyre cipelő legények.
Később megengedték a felnőttek, hogy fölmásszunk a raktár
padlására, és mezítláb talpaljunk a hatalmas kupacokban.
Jártam malomban is, láthattam, hogy lesz liszt a
búzaszemekből.
A múltat és boldog gyermekkor idézve kerestem rá a
neten Pálnagy Zsigmond festményeire, hogy nosztalgiázhassak
az aratás különféle momentumait ábrázoló festményein.
Szükségem volt erre, nemcsak emlékidézőnek,
léleknyugtatónak is szántam, hogy lássam azt a letűnt múltat,
mely a búzáról, a kaszásokról és marokszedőkről szól, a
hajdanvolt aratásokról és aratókról, apókáról és nagyanyámról,
hogy újra átélhessem a perzselő nyár hétköznapjait, a jövő
kenyerének első napjait, hogy láthassam a földhözkötött ember
boldogságát: hála istennek nem halunk már éhen, meglesz a
mindennapi kenyerünk.
Hogy mért idéztem föl ezeket múltba vesző
momentumokat?
Mert láttam a fényképet egy aranyló búzatábláról. Az égen
kisebb-nagyobb felhők lebegnek-vonulnak, s búzában áll egy
csövét égnek meresztő tank. A tetején egy deréktól fölfelé
látható mosolygó katona, talán az őt fotózó társának vagy
sajtófotósnak pózolva. Orosz vagy ukrán? Nem derült ki.
Mindegy is. Ez a fénykép 2023 nyarán készült, hetven évvel
azután, hogy Mészáros bácsi bezárta a pékségét. Hosszasan
néztem a fotót, a letiport búzát, aztán letöröltem a könnyeimet,
és hagytam, hogy elém toluljanak a föntebb rögzített
emlékképek.