Posted by Pompéry Judit
Berlin
Az NDK-val anno sok szál kötött össze. Már 12 évesen
cserenyaraltam ott, jártam egyetemistaként szakmai
gyakorlaton, majd férjhezmenetelem után rendszeresen
látogattuk férjem kelet-berlini rokonait, barátainkat. Azután, a
kereskedelemre szakosodott munkaadómtól állandó vízummal
heti 2-3 alkalommal hivatalosan jártam át Kelet-Berlinbe, a
Lipcsei Vásárra, majd 12 évig havi rendszerességgel repültem
Schönefeldről Moszkvába. Nyugat-Berlinben 1975 óta élek.
Módomban állt tehát tüzetesen megismerni a „reálisan létező
szocializmus” NDK-s változatát – a határ létét, struktúráját, a
körbezárt, mégis szabad Nyugat-Berlin keleti őrzését, a
„belnémet” külkereskedelem leszabályozottságát és annak
kontrollját. Ami odáig terjedt, hogy még véletlenül sem lehetett
egy NDK-s külkereskedelmi vállalat munkatársának a nyugati
ügyféllel akár öt percig sem négyszemközt maradni tanú, azaz
megfigyelő (értsd: besúgó) nélkül. A világon mindent és
mindenkit figyeltek, megfigyeltek. Engem is.
(Később elolvashattam a rólam szóló több mint száz oldalas
STASI dossziét, ami még mélyebb bepillantást engedett az
NDK állambiztonság struktúrájába, a mechanizmusokba, azok
ellentmondásaiba és a kicsinyes adminisztráció kőkorszaki,
energiaigényes, egyben értelmetlen és gyakran hibás
működésébe.)
Ezekben az években rendszeresen azon tűnődtem: vajon
mennyi időt, fáradtságot, munkaerőt és költséget emészthet fel
ez a zsigeri bizalmatlanságon alapuló, mindenre kiterjesztett
ellenőrzés? Meggyőződésemmé vált, hogy ha mindezt az
energiát és pénzt az ország gazdaságába, felvirágoztatásába
fektetnék és amúgy lelkileg-politikailag békén hagynák a
lakosságot, akkor ez a mindenre kiterjedő, minden
kezdeményezést megfojtó és kontraproduktív politikai elnyomás
fölöslegessé válna, mert a honpolgár nem vágyna elhagyni az
országot.
Nos, mindez azért jutott eszembe, mert naponta olvasok a
magyar kormány középkorra hajazó, röghöz kötni kívánó
rendelkezéseiről, alkotmánymódosításairól, a státusztörvényről,
a nemváltó hisztériáról, a kisebbségek elleni uszításról és a
mindezt előmozdító, elképzelhetetlen erőket és eszközöket
mozgósító propagandagépezetről. Meg kell mondjam, dézsavű
érzésem támad.
(És akkor még szót sem ejtettem a felesleges és/vagy elfuserált
gigaberuházásokról, (stadionok, kisvasutak,
kastélyprivatizálások, tengeri kikötők, a Vodafone-felvásárlás, a
haverok miatt irreálisra felpumpált árakról, az ellopott
vagyonokról, az egyetemek alapítványokba mentéséből, az
alapítványok feltőkésítésének költségeiről.)
De vegyük csak a Brüsszel ellenesség és oroszbarátság, a
permanens félrevezetés propagandájának gigantikus költségeit,
mint példát. Legkésőbb a könyvek befóliázásánál jutott
eszembe a párhuzam, ámbár az utóbbi költségeit – mint azt
gyakran máshol is látjuk – az állami erőszakszervezet ügyesen
áthárítja a kereskedelemre, de ez a vevő szempontjából
mindegy, hisz végső soron mindent a lakosság fizet meg.
Ha mindezt a pénzt, erőt, energiát a jelenlegi immár 13 éve
regnáló döntéshozók a közjóra fordítanák, nem lenne szükség
ekkora propagandagépezet fenntartására és az emberek
szellemi megerőszakolására. Ha csak egyszerűen békén
hagynák „a” magyarokat, az már nagy nyereség lenne.
Aki hozzám hasonlóan gondolkodik, polemizál, egyáltalán,
vitába száll és érvel, az hajlamos feltételezni, hogy a
nézetkülönbségek ellenére lenne közös cél, ami a közjó. Ám
egyelőre a cél a hatalom megtartása. Ennek rendelnek alá
mindent és nem a közjónak. Ez pedig nem államférfiúi
viselkedés. Pedig az elvárás az lenne. Otthon is és az unióban
is.