Posted by Lenolaj.hu
>A hellenizmus óriási szellemi világában, majd a római birodalom idején
minden tanult ember elsorolta a világ hét csodáját – szinte mindenki
másként -, általában azután öt gigászi épület és építmény, valamint két
kolosszus, vagyis óriási szobor rögzült a kollektív tudatban. Élt az
időszámításunk előtti 2. században, valamikor 200 és 100 között egy
Antipatrosz nevű szidóniai költő, akinek epigrammája a hét csoda első
ismert forrása. Valamiként így hangzik:
Ló és harci szekér robogott falain Babülonnak,
éliszi tájon állt Phídiász műve: Zeusz.
Függőkertek amott s dőlt kolosszusa Éeliosznak,
fáraók gúlái s Mauszlólosz sírja meg itt.
Mindezt enszemeim látták s én egyre, egyre csodáltam,
mígnem elém tárult Artemisz temploma is,
felhőkbe mártva fejét. Kérdeztem én hangosan akkor:
olümpi oromról látja-é mindezt a Nap?
Gondos elemzés után aztán nyilvánvaló: az Antipatrosz listáján felsorolt
egyik csodával gondok vannak; mintha nem egészen ugyanígy találnánk
meg a csodák listáját a lexikonban. Igen: az Alexandria előtti Pharosz
sziget világítótornyát szokás még említeni, nem Babilon városfalait.
Annál érdekesebb, hogy az Angelika Vahlen magyarul is megjelent kis
könyve (Az ókor világcsodái. Gondolat Könyvkiadó 1985) és az osztrák
Maria Dawid építészettörténészhez hasonló tárgyú szakkönyve is az
antipatroszi listát követi, vagyis csak függelékben tesz említést a
fogalommá lett fároszról. Nem kevésbé érdekes, miért nem
említi Antipatrosz a híres világítóházat, hiszen azt a
knidoszi Szósztratosz i.e. 280 táján már építeni kezdte. Az ok sejthető: a
szidóni férfiú korábbi “csodalistákra” támaszkodott, s ezek egy olyan
korban keletkeztek, amikor Rhodosz kikötőjében már állt a napisten,
Héliosz kolosszusa, a fárosz viszont még nem (a lindoszi Kharész – a
hagyomány szerint – 292 és 280 között fogott a napisten kolosszusának
megmintázásához). Újabb meglepetés is érhet bennünket, ha gondosan
tanulmányozzuk az ókori, majd a bizánci és a nyugat-európai szerzők
csodalistáit. Szinte mindegyikük változtat valamit: Hérodotosz és
Diodórosz Szikeliotész (történetírók), Sztrabón , a higgadt
földrajztudós, Propertius és Martialis (római költők), Vitruvius , a De
architectura című roppant fontos építészeti szakkönyv szerzője, az
idősebb Plinius (természettudós), Josephus Flavius , akinek nevét
a zsidó háború leírása tette örökéletűvé, Plutarkhosz, a Párhuzamos
életrajzok nagy hírű írója, a mindig megbízható Pauszaniasz ,
aki útikalauzt írt Hellászról. Aztán ott sorakoznak kevésbé ismert szerzők
valóságos légiói: Vibius Sequester , Curtius Rufus , Ampelius és Arrianius
latin nyelvű művei, továbbá egy szintén császárkori író, Gaius Julius
Hyginus , majd a későbbiek, a szent életű Nazianzi Gergely (i. sz. 330-
390), akinek az atyja is püspök volt, továbbá bizánci Philón, aki bármikor
írhatott a hét csodáról a 4. és a 6. század között, egy tiszteletreméltó és
igen bölcs angolszász pap, Bede Venerabilis (673-735), aki fölvette a
csodák listájára a fároszt, két bizánci, az Árpád-háziak kortársai, az
egyik neve Nikétosz, a másiké Georgiosz Kedrosz. Végül összeállított
egy csodalistát egy tudós pap, aki önmagát Anonymus Graecusnak,
Ismeretlen Görögnek nevezte, s az 1200-as években a Codex
Vaticanus 989 utolsó levelére kereken harminc világcsodát vázolt fel.
Főként a római büszkeséget zavarta, hogy az antipatroszi listát a
világhódító Nagy Sándor halála után így nevezték a hellének: hepta
theamata tesz oikumenész, “a lakott világ hét látványossága”. Persze a
görögök sem tekintették a világ több fertályát lakatlannak, csak a nem
görög nyelvű országokról azt tartották, hogy ott “durva beszédű” népek
laknak, beszédük akár a kutyaugatás: “barbar”, tehát barbár mind.
(Kivétel volt Egyiptom és Babilon, melynek építőit még gőggel sem
lehetett barbárnak nevezni.) A római szerzőknél tehát felbukkannak
egyéb csodák is: maga Róma, mint a világ nyolcadik, és mindent
felülmúló csodája. Vagy a Colosseum, amely nem kolosszális méreteiről
kapta nevét, hanem Nero ledöntött óriásszobráról; hivatalos neve
“Flavius amfiteátruma” volt. Fölsorolták továbbá a Capitoliumot, a
Jupiter-Juno-Minerva “szentháromság” templomával, megemlítették
Venus és Roma istennők templomát – s még folytathatnánk a sort.
A bizánciak persze remek székesegyházukat, a Hagia Szophiát, a szent
bölcsesség templomát vették fel listáikra, a keresztény Nyugat írástudói
viszont Tours-i Szent Gergely, ellensúlyozván a “pogány”
látványosságokat, Noé bárkáját vagy Salamon egykori
templomát Jeruzsálemben.
Némelyik csodának az emléke mára annyira elhomályosult, hogy azt
sem tudjuk kideríteni, hol csilloghattak. Az “Ismeretlen Görög” listáján
szerepel a hérakleiai színház, de hát ilyen nevű város több is volt, vagy
Luna temploma – de hol? Nyilvánvaló műszaki
mítosz Bellerophón vasból kovácsolt szmürnai szobra, amely erős
mágnesek erőterében lebegett volna a kis-ázsiai városban.
Ennyit megannyi “nyolcadik” csodáról, csak amúgy szemezgetve a
csodalisták említette építmények és szobrok között.
A ókori világ 7 csodájának tartjuk manapság: a gízai piramisok,
Szemirámisz függőkertje, az epheszoszi Artemisz templom, Pheidiasz
olümpiai Zeusz szobra, a halikarnasszoszi mauzóleum, a rodoszi
kolosszus, a pharosi világítótorony.
A piarmisokon kívül az összes csodát tűz és földrengés pusztította el. (A
szerk.)