Posted by Odze György
Most, hogy néhány utas megégett egy vasúti kocsiban, elővettem régi írásomat (2019!), hogy olvassátok, hogy az Államvasutak milyen tragikus állapotban van. A Bzmot-ról, ami nyilván a legöregebb szerelvény Európában, itt olvashattok. Lázár miniszternek nem kellene vizsgálódnia az ügyben, elég lenne, ha kimenne egy vidéki vasútállomásra és körülnézne. Egyébként szégyen.——-–
A BzMot, ez a kisméretű, mellékvonali motorvonat csehszlovák gyártmány, nálunk 1977 óta szolgál. Nem kopik el, akárcsak a Koh-i-Noor töltött ceruza vagy klasszikus cseh mackóruha, és megbízható, mint a pilzeni sör. Sokan a színe miatt egyszerűen Piroskának hívják, de több más, kevésbé szalonképes neve is elterjedt. Hivatalosan megszólításában a B a másodosztályú utasteret, a z kéttengelyes mivoltát jelöli, a mot pedig a motorkocsira utal.
Magam is rendszeresen járok vele Balatonfüred és Székesfehérvár között, mert a MÁV a Balaton északi partján a nyári időszakban is előszeretettel üzemelteti. Legutóbb két spanyol fiatal hátizsákos nem akart felszállni rá, mert azt hitték, hogy a helyi vasúttörténeti kiállítás példánya, csak a kalauz ‘Gyerünk, gyerünk!’ buzdítására kászálódnak fel a lépcsőkre. Lassú és kényelmetlen, a hatvan kilométeres távolságot száz perc alatt teszi meg, minden állomáson és megállóhelyen megáll — én azonban kedvelem, mert fiatalkori utazásaim hangulatát idézi.
Amúgy a téli időszak az igazi, amikor a kipufogógáz szaga keveredik a szerelvény elindulása után azonnal kibontott uzsonnák illatával. Mintha mindenki erre az alkalomra tartogatná az előző napi gondosan befóliázott fokhagymás fasírtját. A reggeli járaton a kalauz a legtöbb utast ismeri, Csókolom, Zsuzsi néni, jónapot Feri bácsi!, a fiatalok a telefonjukba merülnek, a szatyrokkal és autóstáskával közlekedő nyugdíjasok a környék üzleteinek árait hasonlítják össze, a szolgálaton kívüli vasutasok pedig a főnökeiket szidják. Senkit sem zavar a hangos beszélgetés, amúgyis túl kell kiabálni a dízelmotor dübörgését.
A megállókban a kalauz lesegíti az idősebbeket, néhány szavas társalgást folytat az állomásfőnökkel. Miután ezen a szakaszon csak egy sínpár van, a kitérőkben várni kell az ellenkező irányból érkező BzMot-ra. Nagy esemény az ilyesmi, a vonatvezetők olyan lelkes integetéssel üdvözlik egymást, mintha csak két sarkkutató expedíció tagjai találkoznának egy elhagyott hómezőn, aztán sípszó, és indulunk tovább. Az ismerkedés az én korosztályomnak a BzMoton kötelező, ha pedig már utaztunk együtt, akkor azonnal előkerül a politika, a régi emlékek felidézése és a Na, ma hová utazik az író úr? kérdés. Székesfehérváron sokan szállunk át a Budapestre induló vonatra, itt kötelező a testmozgás, mert a BzMot mindig valamelyik távoli vágányon áll meg, mintha afféle mostohagyerek lenne, ám a kalauz figyelmesen segít mindenkinek, hogyan tovább.
Visszafelé, napközben már üresek a szerelvények, egyhangú az út, csak a Balaton felcsillanó tükre jelent változatosságot. A kalauznak is van ideje beszélgetni, Budapesten már évek óta nem járt, nem is hiányzik a nagyváros, Tapolcán van egy jó hentes, oda érdemes disznósajtért menni, legjobb a Dunántúlon, képzelje, még osztrákok is járnak oda, nem semmi. Füreden aztán leszállunk, a kalauz megvárja a vonatvezetőt, barátságosan megveregetik a motorkocsi oldalát.
— Jól van, bzod, időben futottunk — nevetnek, aztán rágyújtanak.