Posted by Lévai Júlia
„Hat utas megsérült, amikor Hodásznál az egyik motorvonat
meghibásodott. Azonnali vizsgálatot rendeltem el! Ilyen nem fordulhat
elő!
A forrásszűke miatt nem valósíthatunk meg annyi fejlesztést, amennyit
szeretnénk, a vonatok nem olyan pontosak, gyorsak és kényelmesek,
mint amennyire szeretnénk… az utasbiztonságból viszont nem
engedünk!” – ezt írta ki Lázár János építési és beruházási miniszter a
Facebook profiljára, 2023. július 17-dikén.
.
Ehhez igazából elég lenne ez a mondat: „Elképesztő, megáll az eszem
ezen a cinizmuson!”. Ám mivel az embernek az is kötelessége, hogy
dokumentálja a kort az utódok számára, erre most részletesebben is
reflektálok.
.
Első nekifutásra azon akadtam fenn, ahogyan Lázár úgy tett, mintha az a
bizonyos forrásszűke nem miattuk jött volna létre, vagyis mintha az nem
az ő tevékenységük okozata, hanem maga az ok lenne. Majd attól
borzadtam el, ahogyan belátást színlelve még sajnálkozott is azon, hogy
itt bizony elmaradtak a fejlesztések. Pedig ők mennyire szeretik a
konstruktivitást! Csak hát, ugye, ott tornyosult előttük az a fránya
„forrásszűke”, mint legfőbb akadály.
.
Ehhez a porhintéshez egyébként kell némi bátorság is, hiszen a fél
ország tudja, hogy ha ők nem lopták volna el a hatalmi körön kívül eső
polgároknak szánt pénzeket, akkor most azok továbbra is jönnének az
EU-ból. Aminek egy fontos dimenzióját a kommentelők között Hadházy
Ákos két, lényegretörő kérdéssel meg is világította:
„Kedves Miniszter Úr, szép a PR határozottság, de vajon a vizsgálat
végén azt a szakit veszik-e elő, aki szétrohadó csővel engedte ki azt a
járművet, ami helyett nem volt más, vagy azt a kormányt, amelyik 13 év
teljhatalom és sok ezer milliárd EU-s támogatás mellett hagyta
végletesen lerohadni a vasutat? És amelyik éppen most vágja meg a
fejlesztéseket?”
Kérdéseire a képviselő a címzettől természetesen nem kapott választ,
kapott viszont két civiltől. Egy tárgyszerűt: „Igen, ha a vonatok műszaki
állapotát nézzük és a MÁV alkalmazottak az összes szabályt betűre
betartanák, akkor a vonatok egy (nagy) része el sem indulhatna. Zs. H.”,
és egy tipikusan pesties-humorosat: „A kalauzt internáltuk. Az anyja egy
gyurcsányista malomtulajdonos szeretője volt. Bevallotta. Z. M. R. K.”.
Mindez azonban a poszt gazdáját (és persze annak adminjait) biztosan
nem rendítette meg, így továbbra is az érvényes, amit ott Lázár leírt:
hogy ugyanis szerinte semmiképp sem ilyesmikre kell gondolni. És hogy
mire, azt az utolsó mondatának fogalmazási módja világította meg, teljes
mélységében.
.
Mivel a miniszter korántsem bátor, hanem végtelenül cinikus, elkerülte,
hogy a fölvezetését – „…a vonatok nem olyan pontosak, gyorsak és
kényelmesek, mint amennyire szeretnénk…” – az elemi protokoll szerinti
zárja le. Mondjuk ezzel: „…de ennél is fontosabb, hogy a következőkben
a nehézségek ellenére is jobban fogunk koncentrálni az utasok
biztonságára, tehát az eszközök, a szerelvények műszaki állapotára”.
Ám ő effajta konkrét ígéreteket még véletlenül sem tett, ehelyett mondta
azt, hogy „az utasbiztonságból viszont nem engedünk!”. És akkora
forradalmi hévvel, mintha valaki kívülről kifejezetten a helyzet feladása
felé nyomná őket. Amiből, és különösen a „viszont” szócskából
megérthettük: ebben tehát ők pont szemben állnak az előzőkben
felrajzolt helyzetükkel, vagyis a „forrásszűkében vagyunk” állapotával. Az
ugyanis olyasmi volt, amelyben „viszont” engedni kényszerültek. De mitől
is jött létre ez a kényszer? Nem kérdés: attól, hogy ott kívülről érkezett
az erőszakos nyomás. Nyilván „a gonoszoktól”: Soros, Brüsszel, nyugati
bürokraták. És persze akkora túlerővel, hogy nekik sajnos nem volt elég
erejük ellenállni. Csakhogy ebben van egy hatalmas csúsztatás. Éspedig
ott, hogy az a kényszer nem kívülről jött, ahogyan ő, a maguk
áldozatiságát hangsúlyozva, szeretné sugalmazni, hanem kifejezetten
belőlük, és ez nem lényegtelen. Őket ugyanis a saját lopási kényszerük
taglózta le, és semmi egyéb. Ami kétségtelenül nagyon erős tud lenni.
Ám épp, mert a sajátjuk, és nem idegen erő, aki nagyon akarja, ha nem
is könnyen, de le tudná győzni. Igaz, ahhoz az is kell, hogy egy másfajta
kényszer még annál is erősebben legyen náluk jelen, és ez a becsület, a
lelkiismeret nyomása. Ezt azonban ők szemmel láthatóan nem ismerik,
ezért tőlük egyszerűen nem várható, hogy egyszer csak rálássanak
önmagukra, és azt mondják: „állj, elég ebből, mert ez már akkora
becstelenség, amitől én nem tudok tükörbe nézni”. Ők továbbra is
zavartalanul bele tudnak nézni a tükörbe, és mivel abban az orbáni
program szerint nemzeti hősöket szeretnének látni, ezért Lázár is csak
virgoncan fölemeli a karját, és akárha egykor a negyvennyolcas hősök,
harsányan kihirdeti, hogy ő aztán nem enged az – és ettől kezdve már
édesmindegy, hogy miből. Ma az emberek biztonságából, holnap a
rezsijük csökkentéséből, azon keresztül a nemzeti identitásukból, és így
tovább.
Ezen a ponton föl lehet tenni a kérdést, hogy vajon meddig fog
még ott állni a tükör előtt, szabadságharcosi pózban, és hogy vajon
betartja-e majd a negyvennyolcnak azt a nagy fene nemengedését. Az
én válaszom erre az, hogy sokáig, és hogy nem fogja betartani. Jelen
pillanatban sem ő, sem a kormánya nem látja úgy, hogy komolyabb oka
lenne a vágányváltásra, és hogy a hatalommegtartás feladatain kívül a
valódi problémák megoldásával kéne foglalkoznia. Így arról se
ábrándozzon senki, hogy itt majd bármi érdemleges is történik, akár a
vasúti állapotokat, akár az egyéb, társadalmi ügyeket illetően. Jó, de
akkor viszont miről ábrándozzon?! Ezt mindenkinek a saját fantáziájára
bízom, de annyit azért szeretnék hozzáfűzni, hogy kéretik nem
elfelejteni: ez az ország sokkal jobb annál, mint amilyenné most a rajta
uralkodó bűnbanda tette. És hogy amire most Lázár cinikusan
hivatkozott – az a bizonyos „nem engedni” –, nos, arra lehetséges „érett
ésszel, józanon” is hivatkozni, hogy költői legyek. Csak most már
azoknak kéne, akiknek a szerepüknél fogva dolguk a szemek felnyitása,
és akiknek ezt nemcsak egymásnak kéne mondogatniuk, hanem a
szavazópolgároknak, és a lehető legnagyobb nyilvánosságban.