Posted by Litera
>Meghalt Lator László, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas
magyar költő, műfordító, esszéista, tanár, a Digitális Irodalmi Akadémia
alapító tagja. 96 éves volt. A hírt Tóth Krisztina költő, író jelentette be Facebook-
oldalán: „Meghalt Lator László. A szellemi apánk volt. Elviselhetetlen a
gondolat, hogy nincs többé”.
Lator László Tiszasásváron (akkor Csehszlovákia, ma Ukrajna) született
1927. november 19-én. Magyar–német szakon végzett a Pázmány Péter
Tudományegyetemen Budapesten, évekig Eötvös-kollégistaként. Volt a
körmendi gimnázium tanára, majd 1955-től az Európa Kiadó lektora,
később főszerkesztője.
Verseivel a Magyarok és a Válasz folyóiratokban jelentkezett először. A
Kárpátaljai Kör elnökének választotta, 1992-től alapító tagja volt a
Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, egy ideig a testület
ügyvezető elnöke. Szerkesztőként vagy szereplőként rendszeresen
megjelent a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban. Hosszú időn át
szerkesztette az Unikornis Kiadó sorozatát, A Magyar Költészet
Kincsestárát.
Bár már a negyvenes évek második felében elkészül és megjelenésre vár
egy kötete, első verseskönyve, a Sárangyal csak 1969-ben jelent meg.
Addig főleg műfordítóként volt jelen a magyar irodalmi életben. Köteteket
fordított Blok, Lermontov, Celan verseiből, válogatott
műfordításait Kalandok, szenvedélyek (1968) címen adták ki. Számos
antológiát szerkesztett, köztük a Gyönyörök sötét kútjait (1993) a világ-
és a magyar irodalom erotikus verseiből. Összes versei 1997-ben
jelentek meg.
Műfordítóként egyetemi hallgatók nemzedékeit nevelte és oktatta. Kitűnő
előadó volt; esszéi gyakorta párbeszéd formájúak, először a rádióban
vagy másutt elhangzott dialógusok megszerkesztett, továbbfejlesztett
változatai.
Lator László költészetének egyediségét a kortárs magyar lírában
szűkszavúsága és a kötött formákhoz való ragaszkodása adja. Domokos
Mátyás azt írta erről a lírai hajlamról és törekvésről: „a Létezés egyetlen
ősképletét akarja fölírni a halál fekete táblájára”. A mára méltán elismert
költőről a hatvanas évek végén még fölfedezésszerűen hangoztak a
pályatárs Fodor András szavai: „a feleslegéből alkotó művész vállalt
puritanizmusáról, szikár biztonságáról”, hangzás és jelentés, ritmus és
dikció, kép és gondolat tökéletes egybeolvadásáról, és arról, hogy
verseiben a kifejezés „szinte szeizmográf-érzékenységgel követi a
mondandó impulzusát”.
A „Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal” kitüntetést idén
vehette át.
Egy 1948-as versével búcsúzunk, mely Lator László összes verseiben
jelent meg 1999-ben.
Hallgasd hajnali szélben a hangot
Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása
fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása
mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot
szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok
Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő
vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő
eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit
sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít
lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot
nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok