Posted by Szabó T. Anna
>Lator László. Nagyon szerettem. Ez itt az utolsó közös fényképünk, Falus Kriszta készítette rólunk májusban. A tüdőgyulladása ellenére 95 évesen is felkelt az ágyból, és mellém ült, hogy legyen fotó a mesterekről szóló cikkhez. Most már azt mondom: az életen túl is hálás leszek. Túl az övén, és majd az enyémen is. Ha van lélek. MERT van lélek.
>Lator László. Nagyon szerettem. Ez itt az utolsó közös fényképünk, Falus Kriszta készítette rólunk májusban. A tüdőgyulladása ellenére 95 évesen is felkelt az ágyból, és mellém ült, hogy legyen fotó a mesterekről szóló cikkhez. Most már azt mondom: az életen túl is hálás leszek. Túl az övén, és majd az enyémen is. Ha van lélek. MERT van lélek.
Úton voltam ma, a forró kocsiban ültem, amikor megtudtam a gyászhírt, mélyen megrendített. Ezt írtam ma út közbe fejben. Többet most még nem tudok.
Megtörtént. Ettől tartott éjjelente.
A fényes forgás talajtalan tájban.
Most felszívták a félelemtelenbe
a napraforgók forró évszakában
Az elme ép volt, éles, mint a penge,
a test meg – mint a testek általában,
múló. És most a „lelkecske”, a lenge,
elsistergett a forró éjszakában.
Még megyünk tovább, nélküle – velem te,
én veled. Vagy ő velünk? Ha fáj: van.
Víz kövön, sülünk. Kelte, naplemente,
a forrósodó pokol évadában.
A halál ránk fogát hiába fente:
a pára örök. A feltámadás: van.
Körfogás: fel-le. Éli. Ezt üzente.
Átzubog rajtunk, esőben az áram.
–
Ez mindenné csökkent,
amaz semmivé nőtt:
élő sirat holtat,
halott sirat élőt.
Mienk a hiánya,
övé a hiányunk,
behullva, kiválva
folyton csak hiányzunk.
Egymásban siratjuk
sosemlesz egészünk,
rést ütünk egymáson.
Részvét legyen részünk.
CímkéP: Az utolsó fénykép