Egy girbegurba utca életrajza

Józsa Ágnes |

Megszólíthatja olvasót az olyan történet is, amely nem Rómeóé, Anna Karenináé vagy Twist Olivéré. Ilyen könyvet tartok most a kezemben, amely Buda egyik legjelentősebb utcájának történetét meséli el, a Lajos utcáét, amely a régmúltból a jövőbe vezet.

Ezt a tájat időszámításunk előtt is lakták, a keltáknak városa volt itt, de erre masíroztak a legionáriusok a harmincezres lakosú Aquincumba, aztán hunok meg keleti gótok is. Ők alapították Etelvárát – idézi a szerző az egyik legendát. – Ezen a nyomon továbbhaladva: az etel ősi magyar nyelven: víz, ami a szláv nyelvekben voda, így lett volna ebből aztán Buda. Hááát…

Ahol emberek éltek-haltak, azok otthagyják a lelküket is. A régi házak mindegyike őrzi a benne valamikor éltek szuszogását, és tovább élnek ők a lepattogzott festékű, faragott kapukban, a rozsdamarta kilincsekben, az udvaron kókadozó virágágyásban, a gangok kovácsoltvas korlátjában, de jelen vannak a Szentlélek tér akácillatában is. Lehetett itt mindig is lakni, mert a Duna halat adott, a hajókon árut hoztak-vittek a kereskedők, a közeli dombokon ízes szőlő, jó bor termett. A sokasodó lakosságnak kellettek az iparosok, a vendéglősök a boltosok. Az építkezésekhez kő, tégla kell, ahhoz kőbánya, téglagyár, a gyárakban dolgozóknak lakás, a gyerekeiknek iskola, a hitélethez templom.

Ezt a több ezer éves történetet járja végig Dékány István házról házra, épületről épületre. Sorra veszi a hivatalokat, a közüzemeket (közvilágítás, vízvezeték, csatorna), a tömegközeledést a lóvasúttól az autóbuszig, az iskolákat a szürke nénék iskolájától az óbudai zenedéig. Az egyik leggazdagabb fejezet az iparról szól: itt alapított szövőgyárat Goldberger Leó, de nemcsak textilesek voltak itt, hanem sokféle bőr-, vas- és fémfeldogozó is. Volt itt motorcsónakgyár, meg Lujza gőzmalom, Dóka Mátyásnak pedig hajóépítő üzeme. A részletes bemutatókból nem maradnak ki a vendéglátó-helyek, de az irodaházak sem.

Az évezredek nyomot hagytak úgy is, hogy háromezer-kétszáztizenkét lakást bontottak le, s a régiek közül csak százötvenkilenc lakást hagytak meg ezen a területen. A katolikus templom gyönyörű barokk vonalakat mutat, ám a zsidók imaháza igazodik a magyarországi protestáns templomokra vonatkozó előíráshoz: formája akár egy magtáré. Az óbudai zsinagóga hodály jellegét a kissé feszes, klasszicista homlokzat ellensúlyozza. Sok minden pedig végleg eltűnt erről a környékről. Nyoma sincs már a valamikori Kisfaludy Színháznak, ami a Margitszigeti fürdővel szemközt állt a budai parton.

Dékány a tudós igényességével és alaposságával dolgozta föl a Lajos utcát: adatolva, részletes lábjegyzetekkel, a fejezetek után a forrásjegyzékkel, kortörténettel. Még az építtetőket, a tulajdonosokat is részletezve sorolta fel.

Házról házra követhetjük a Zsigmond tértől (a régi számozás szerinti Lajos utca 1.), a 210-ig, amelynek 1880 előtt Hauptgasse (azaz Fő utca) 88. volt a helyrajzi neve. Minden épületről részletes elemzést kapunk. Például: „Lajos utca 30. Zártsorú, U alakban beépített udvarú, földszintes lakóház, beleékelve a Lajos u. 32. és a Bécsi út 29–31 sz. tömbbe. 1883-tól Grundtner János, 1896-tól özv. Janczer Ignácné, 1903-tól Kohn Samu, 1926-tól özv. Kohn Samuné tulajdona. Nem szerepel az államosított ingatlanok listáján. 1987 decemberében üresnek minősített, értékesítendő telek. A területre Maghegyi György építész készített tervet 1988-ban, Tóth József üveges részére. Nem épült meg, részben ezen a telken áll a Bécsi Corner irodaház.

A kutatáshoz felhasznált művek listája (irodalomjegyzék) száztizenegy tételből áll, s nagyon gazdag a kutatóhelyek – levéltárak, könyvtárak – jegyzéke is. Háromszáztizennégy fekete-fehér kép gazdagítja a kötetet: fotók, rajzok, térképek, grafikák. A fényképek (főleg az archív darabok) igazi látványcsemegét kínálnak: megmutatják az ott élőket és a környezetet is.

Lenyűgöző Dékány István alapossága, a hitelesítő dokumentumokkal alátámasztott precizitás. Ugyanakkor mégsem száraz adathalmazt kapunk, hanem érdekes, szinte irodalmi értékű olvasnivalót. Az alaposságon átsüt a szeretet, hiszen a kötet azoknak készült, akik oda születtek és ott nevelkedtek, ahogy az ajánlásban írja: „Lányaimnak, hogy ne felejtsék el, honnan jöttek.”

Annak is érdekes és izgalmas lehet a helytörténeti mű, aki nem a Lajos utcában született. És talán ez az egyik legfontosabb mondanivalója: mindenkinek meg kellene ismernie a saját „Lajos utcájának” történetét, mert az ivódott belénk, s akármilyen más helyre kerülünk, azt visszük tovább magunkkal.

A szerző korábbi kötete, a Trianoni árvák (2018) is kevéssé feldolgozott témával foglalkozott, de már a mostanihoz hasonló, lenyűgöző alapossággal. Az országcsonkítás után magukat magyarnak valló, s így az otthon biztonságát elhagyni kényszerülő vagonlakókról szólt.

Dékány István sok kanyar után találta meg a helyét. Sokat, másoknál jóval többet kellett küzdenie az egyetemi végzettségért, és úgy jutott el igazi életcéljának betöltéséhez: televíziós dokumentarista lett. Számos dokumentumfilm és ismeretterjesztő sorozat viseli magán keze munkáját. Az ő élete példázza, hogy van, akit simogat az élet, és van, aki az életet simogatja: hozzáad, gazdagítja.

Készült Pest, Buda és Óbuda egyesítésének,
Budapest születésének 150. évében

Dékány István: A leggörbébb utca.
Az óbudai Lajos utca története
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2023
344 oldal, teljes bolti ár 5500 Ft,
online ár a kiadónál 4400 Ft
ISBN 978 615 616 8559

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az óbudai Lajos utca története számos történelmi, város- és kultúrtörténeti érdekességgel kecsegtet. Szerzője házról házra veszi sorra az utca múltját és jelenét az iskoláktól, közintézményektől a vendéglátásig és a ma már nyomokban is alig látható gyárakig.
Dékány István kötete sokéves levéltári, könyvtári és múzeumi kutatómunka eredménye, amely bár rendkívül informatív és szakszerű, egyúttal élvezetes olvasmány. A több mint kétszáz korabeli tervrajz, épületfotó és zsánerkép még inkább segít, hogy képzeletben bejárjuk a helyet.
A leggörbébb utca monográfiája hozzájárulhat ahhoz, hogy ne merüljön feledésbe Budapest egyik legjelentősebb, sokat koptatott útvonalának méltatlanul kevéssé ismert múltja.
„…Az óbudaiak mindig hadilábon álltak a mértannal. Egyetlen egyenes utca nincs Óbudán. Itt úgy összehúzzák magukat az utcák, mint a kegyetlen országúti szélben az országúti vándorlegény: és az északnyugati szelek, amelyek a hegyek felől mindig fenyegetik Óbudát, okozták azt, hogy a házak lehetőleg mind úgy épültek, hogy a szél ellen védekezzenek.
…Mi lesz a földkerekség leggörbébb utcájával, a leghosszabb budapesti utcák egyikével, a Lajos utcával, ahol a gyalogjárón megy a villamoskocsi, mégse történik bajuk azoknak, akik az óbudai takarékpénztárba hordják a pénzüket?” – Krúdy Gyula: Ódonságok városa, vagy mit várnak az óbudaiak az új hídtól?

Címkép: Óbudai Amfiteátrum