Posted by Fáy Miklós
>Zenével a fülemben vagy a fejemben ébredtem, méghozzá Bizet Az arles-i lány című kísérőzenéjének menüettjével. Már csak azért is öröm, mert ébren sokszor összekeveredik bennem két zene, ez és a Carmen harmadik felvonásának előjátéka, nem véletlenül, mindkettő hárfa kísérettel indul, és fuvola játssza a szépséges dallamot. Ámbár Az arles-i lányban szaxofon is megszólal.
Nem tudom, mi lett volna, ha Bizet nem hal meg az első nagy sikere után, mert hát, a példa is mutatja, az első nagy siker előtt írt nulladik és mínusz egyedik nagy sikereket. Emlékszem még Thomas Zehetmair egyik koncertjére a Zeneakadémián, a ráadás után mindenki megrohanta a zenetudós Virány Gábort, aki minden zenét ismert és felismert, és aki kérdés nélkül is mondta a felé közelítőknek, hogy Bizet C-dúr szimfónia, harmadik tétel. A Carmen mindenesetre folytatás nélkül maradt, Bizet meg csak harmincnyolc évet élt, az opera a 20. században elhagyta a Földközi-tenger vidékét, borús műfajjá vált. De nem hagyta el magát a Carment, ezt az „annyira szeretem, hogy megölöm” életérzést. Mintha mégsem erről szólna a Carmen, hanem a napfényről, szélről, életről. Meg a harmadik felvonás előjátékáról. Amikor még az Erkel Színházban játszották, mindig a jobb oldalon világosító lány (vagy asszony) indította az előjáték után a tapsot. Azt gondoltam, ő megtalálta magának a tökéletes munkahelyet. Nem tudom, most vajon mivel foglalkozik.
**
Odavagyok a Carmen-nyitányért. Igazából mind a négy felvonás előjátékáért vagy bevezetőjéért, de az elsőért nagyon. Nem is vagyok vele egyedül, azt, például szerintem kevesen tudják, és még kevesebben tartják elképzelhetőnek, de Kocsis Zoltán élete legelső (azt hiszem legelső) elvezényelt koncertjén a ráadás Bizet volt és a Carmen. Az, persze, egy más viszonyulás a zenéhez, én beérem azzal, hogy valószínűleg ez azon ritka zenekari művek közé tartozik, amelyben egy fontos szólamot el tudnék játszani. Úgy is szoktam hallgatni, mintha cintányér volna a kezemben, és a megfelelő pillanatokban a megfelelő erősséggel összecsapom az eszközt. Ez még otthon csak elmegy, operában, hangversenyen elég idegesítő lehet a környezet számára. Még jó, hogy a Carmen viszonylag ritka koncertszám.
Na de hiába a nagy készülés, lámpaláz és siker a fotelben, ha a lemezt Claudio Abbado vezényli, mert ő annyira visszafogja a cinrobbanásokat, amennyire lehet. Ott vannak, de éppen csak. Mintha ez Abbado egyik jellegzetessége lett volna, a harsány hatásoktól való irtózás, emlékszem, amikor magyar ütőse volt az Európai Kamarazenekarnak, ő mesélte, hogy Abbado egyre csak azt mondta, hogy halkabban, halkabban, amíg el nem jutottak odáig, hogy már a dobok fölött játszottak, egyáltalán nem érintették a bőrhöz a verőket. Most jó, mondta Abbado.
Mintha egy ideig ez jellemezte volna a teljes klasszikus zenei interpretációt. Csak nem túlozni. Az ember esetleg elolvasta előre, hogy mitől is „Üstdob” a Haydn G-dúr szimfónia, aha, a szundikáló közönséget egy hatalmas üstdobütéssel ébreszti fel a kópé szerző, aztán hiába várja a koncerten vagy lemezen a hatalmas üstdobütést, a karmesterek igyekeztek a dolgot puhítani, finomítani, normalizálni.
Aztán, szerencsére, jöttek az autentikus hangszereken játszók a maguk fa dobverőivel, és kicsit megint meg lehet ijedni. Aki tudja a poént, annak már késő.