Posted by Részletek Tardos János készülő könyvéből – az ő jóvoltából
A kilencvenes években járt nálam Jevgenyij Popov orosz író, aki arra emlékeztetett, hogy
Nyikolaj Glazkov találta ki a szamizdat szót még az ötvenes években. Az a Glazkov, aki
Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjében a „levegőúszót” alakítja, és egy bőrből
összetákolt léggömbbe kapaszkodva kiabálja, hogy „röpülök, röpülök”. Glazkov a
szerkesztőségek által visszautasított verseit egybefűzte, és ráírta, hogy szamizdat (önkiadó).
Glazkov korának el nem ismert zsenije volt, és egy korszak ellenkultúrájának legfontosabb
fogalmát alkotta meg. Ez a fogalom nemcsak előállítási technikát, terjesztési és fogyasztási
módot jelöl, hanem egy ellenkultúrát. A cenzúramentes alkotást. Magát a szabadságot és a
nyilvánosság erejét.
A szamizdat ősformájában a halálos megtorlás árnyékában megnyilvánuló elemi kifejezési
vágyból született. A Szovjetunióban a „nagy terror” évei alatt, 1936−38-ban hárommillió
embert tartóztattak le, s egymilliót ki is végeztek. Anna Ahmatova fiát, Lev Gumiljev költőt
és orientalistát is letartóztatták, és kényszermunkára ítélték. A nagy orosz költőnő versben
panaszolta el fia sorsát, emléket állítva mindazon asszonyoknak, akik a börtönök előtt hosszú
sorokban várakoztak nap, mint nap. Mivel e versért hasonló sors várt volna rá is, egy
bizalmasa megtanulta a verset, majd a költőnő elégette a kéziratot. Így terjedtek szájról szájra
a Gulagon – nálunk Recsken – született versek és lágerdalok is. Ugyan így születtek és
maradtak fenn a Rákosi-korszak és az ’56 utáni megtorlás börtönversei is. Ahogy Ahmatova
mondta: visszatért a „Gutenberg előtti korszak”.
Azokban az időkben a választási lehetőség kemény volt: hallgass vagy mehetsz a zónába.
Ám nagyjából 1956-tól a Szovjetunióban mégis megindult az először szórványos, majd egyre
szervezettebb gépiratos, illegális önkiadás. Az irodalmi szamizdathoz hamarosan csatlakoztak
a jogsértésekről, a Gulagról, a másként gondolkodók sorsáról szóló beszámolók. Ennek a
szamizdatnak a csúcsa volt Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoportja.
Az orosz disszidensek szinte kívétel nélkül hatalmas árat fizettek e felszabadulási
kísérletekért, amelyek részben sikerteleneknek, részben sikereseknek bizonyultak. Alekszandr
Ginzburg, Natalja Gorbanyevszkaja, Larisza Bogoraz, Pavel Litvinov, Andrej Szinyavszkij és
JulijDanyiel, Alekszandr Lavut, Garik Szuperfin végigjárták a lágereket, a száműzetést, a
pszichiátriákat. Ők voltak az elsők, akik fennhangon kimondták azt, amit gondoltak.
Ám mind az orosz, mind a kelet-európai disszidenseknek még megvolt a reménye, hogy a
megbukik a szovjet rendszer, és akkor a kormányzás demokratikus formáját hozhatják létre,
talán nem a legfejlettebbet, de racionálisabbat, amely minimális állampolgári szabadságot és
emberi jogokat biztosít. Azt feltételeztük, hogy a kommunista hatalom azért bukott el, mert
felélte belső erőtartalékait, nem mi vívtuk ki, hanem ajándékba kaptuk a szabadságot, amire
nem szolgáltunk rá.
Amúgy a szamizdatban a cselekvés morális cselekvés volt, mert a fennálló rend erkölcsi
elutasításán alapult. Közép-Kelet-Európában a ’70-es évek legvégén azt érzékeltük, hogy az
öncenzúra nélküli művészet megjelenése, a művészi szabadság követelése és az emberi jogok
követelése történelmi szövetséget kötött egymással. A szamizdatnak az új nyilvánosság véd
ernyője alatt megerősödő hálózatok adtak erőt. A szabadság kis körei táplálták ezt az új
nyilvánosságot. A szamizdat elsősorban cselekvés volt, funkciója pedig sokféle. Egyes
embereket megvédett, mert ügyüknek, az egyénnel szembeni repressziónak nyilvánosságot
adott. Pici autonómiákat teremtett, harcolt ki. A rémuralom emlékeit, a közös múltat pedig
megmentette a feledéstől.
1980 őszén a kezembe került egy interjú, amit a lengyelországi NOWA független kiadó
vezetőjével készített a Profil című osztrák hetilap szerkesztője. Konrad Bieliński ebben az
interjúban arról beszélt, hogy a NOWA már a Szolidaritás szakszervezet megjelenése előtt
sikeres földalatti vállalkozás volt. Elmondta, hogy milyen technikákkal nyomtatnak, és
hogyan terjesztik a könyveket. A példányszámok lenyűgözőek voltak, a leírt technikák pedig
egyszerűnek tűntek. Úgy éreztem, hogy kinyílt előttem a második Gutenberg-galaxis, ami már
a miénk, nem az övék.
Az interjút lefordítottam, és befűztem a Naplóba. Nem reagált rá senki, de nem éreztem
csalódást, ezt csinálni kell, nem értekezni róla – gondoltam. Akkoriban még nem tudtam,
hogy a KOR-ral együttműködő aktivisták független munkásújságot alapítottak Robotnik
(Munkás) címmel. A Robotnik taktikai elemekre bontotta le a KOR (Társadalmi Önvédelmi
Bizottság) átfogó politikai stratégiáját. Wałesáék részletesen összefoglalták a
munkásköveteléseket, s arra is kitértek, hogyan kell gyárfoglaló sztrájkot szervezni. Ezek a
független szakszervezetet alapító munkások úgy beszéltek és írtak, mintha szabad országban
élnének. A KOR filozófusai az önszerveződésen alapuló evolúcióról elmélkedtek, az első
független szakszervezet munkásai pedig a békés gyárfoglalás forgatókönyvét publikálták a
festéktől maszatos, apró betűkkel szedett Robotnikban. Óriási erő volt ebben a gyakorlatias,
ámde óvatosan gyakorolt civil engedetlenségben.
A hetvenes évek végére létrejött tehát a lengyel értelmiség, az egyház és a munkások jól működő szövetsége. A KOR át tudta végre hidalni a munkások és az értelmiségi ellenzék közötti szakadékot. Ez történelmi jelentőségű fordulat volt, és a szovjet típusú rendszerekben egyedül a lengyelek voltak képesek erre. A Szolidaritás nem jöhetett volna létre ebben a formában a KOR hősies és sokoldalú aktivitása
nélkül. Ezt a történelmi átrendeződést a Neue Zürcher Zeitung cikkeit olvasva, a SZER
tudósításait és a BBC adásait hallgatva követtem. Lenyűgözött a lengyel értelmiségiek által
létrehozott földalatti kiadók és folyóiratok sokfélesége. Már a hetvenes évek végén azt
akartam, hogy erről Budapesten is mind többen értesüljenek. Terjesztettem egy gépiratos
szöveggyűjteményt a földalatti irodalom lengyel szerzőitől, és amikor a Napló hozzám került,
mindig telepakoltam lengyel anyagokkal.
A NOWA Kiadó 1986-ig több mint száz kiadványt jelentetett meg. Amikor a földalatti
sajtóban saját néven publikáló szerzők között felfedeztem Jerzy Andrzejewski regényírót és
Edward Lipiński közgazdászt, arra gondoltam, hogy ez az ellenkultúra már a hivatalos kultúra
valódi ellenpontjává vált, és bizonyára képes védelmet nyújtani azoknak, akik a civil
engedetlenséget választják.
1980. augusztus 14-én Wałesáék az elbocsátott munkásnő, Anna Walentynowicz visszavételét
követelve sztrájkbizottságot alakítottak, és sebtében összeállították a követeléseiket, ezek
között már politikai természetűek is voltak. A Lenin Hajógyárban emlékművet akartak állítani
az 1970-es gdański munkásfelkelés áldozatainak. Erről a felkelésről én 1976-ban hallottam
először. Az egyetem befejezése után úgy döntöttünk, hogy átkelünk a Magas-Tátra gerincén a
szlovák oldalról a lengyelre, ám én a túra során megbetegedtem. Magas lázzal érkeztem
kétnapos stoppolás után Gdańskba, ahol egy héten át tüdőgyulladással kezeltek. A mellettem
lévő ágyon a ’70-es felkelés egyik munkás résztvevőjét ápolták. Idős munkásember volt, aki
német nyelven suttogva mesélte el nekem a vérbe fojtott megmozdulás történetét. Pontosan
négy évvel később, az augusztus végi sztrájk első napjaiban Wałęsáék igen gyors sikert értek
el, és a gyárudvaron gyülekező munkásoknak bejelentették, hogy „a legfelsőbb hatóságok
beleegyeztek az emlékmű felállításába” (Timothy Garton Ash: A lengyel forradalom) Ez
azonban csak olaj volt a tűzre. Több mint ezer munkás éjszakára is a gyárban maradt, és
másnap délután bejelentették, hogy megegyezés jött létre a tengermelléken időközben
sztrájkba lépő gyárak munkássága között. Megalakították az Üzemközi Sztrájkbizottságot> Sztrájkjog, független szakszervezetek elfogadása, szólásszabadság, publikációs szabadság – a követelések jól ismertek. A „politikai státuszfoglyok szabadon bocsátását” másképp fogalmazták meg, mint a ’48- as márciusi ifjak, de ez is bekerült a Szolidaritás 21 pontja közé.
Fontos és gyakori helyszíne az életemnek akkoriban a Fiatal Művészek Klubja volt, egy
Andrássy úti pincehelyiségen működött. Állandó vendég volt ott Szentjóby Tamás, Halász
Péter, Bálint István és felesége Mariann, akivel nagyon jóban voltam, plusz egy legendás
figura, akiről tulajdonképpen soha nem derült ki, hogy miben „művész”, Dixi, akinek nem
tudom az igazi nevét. Szakállas, vörös, szép arcú magas fiú volt, akinek soha nem volt egy
fillérje sem. Prófétált, és mindenkitől kért egy húszast, hogy ki tudja fizetni a vörösborát,
felesége, Bálint Mari olykor nálam aludt, mert nem volt hová menniük, nem volt lakásuk,
albérletük. Amúgy volt egy kissé szekta-szerű hangulata a klubnak, bár nem volt közösen
elfogadott világnézete a közösségnek, ám pokolian utáltuk a rendszert.
„Éjjelente egy részeg társaság kivonult a Fiatal Művészek Klubjától két háztömbnyire lévő
szovjet nagykövetség elé, és elénekeltük a szovjet himnuszt meg az Internacionálét. A
biztonsági őrök ott toporogtak idegesen a kerítésen belül, mert nem tudták, hogy mit
csináljanak: azt végül is nem mondhatták, hogy tilos a szovjet himnuszt és az Internacionálét
énekelni. És mi lelkesen és nagy hangerővel énekeltünk! És még valami volt ebben az
időszakban, ami nagyon jellemző volt ennek a körnek az életformájára, mégpedig a három
napig eltartó házibulik.”- meséli Petri.
A jelenlét volt talán a legfontosabb. Iványi Gábor, Kis János és Dalos György is tartott
előadásokat. Utóbbi a szocialista realizmusról és a szovjet típusú irodalom kialakulásáról.
Számos olyan lakásszeminárium létezett akkoriban, amelyek nem tudták egymásról, hogy a
másik kit hallgat, mivel foglalkozik. Mivel nyilvánosság számunkra egyáltalán nem létezett
ezekből a barátokból, feleségekből, szeretőkből összeálló csoportosulásokból állt össze a
demokratikus ellenzék, amely a szamizdattal megteremtette a saját nyilvánosságát.
Demszky ötlete volt, hogy ne csak lap legyen, amit alkalmi nyomdászok nyomnak, hanem
legyen kiadónk is. Tulajdonképp az a megfontolás vezetett intuitive mindannyiunkat, hogy
megteremtsük a magunk mikrointézményeit az állami mamutintézményekkel szemben és bebizonyítsuk azt, hogy ezek működőképesek. Demszky első kiadói produkciója pont az Örökhétfő volt.” (Petri György különbözése, Budapest,2023) Voltak csöndes szimpatizánsaink, ha úgy tetszik, társutasoknak is nevezhetjük őket, ámolykor épp ők váltak ingerülten kritikussá az ellenzékkel szemben.
Ez számomra a rosszközérzetük, vagy lelkiismeret-furdalásuk kifejeződése volt. Holott senki
nem várta el tőlük,hogy ők is elmenjenek a falig, és vállalják azokat a kockázatokat, amelyeket
mi vállaltunk.Nekem bőven elég volt ha megvették és elolvasták a kiadványainkat, megvitatták,
olykor álnéven megbírálták az írásainkat.