Posted by Beszélgetés Cserna-Szabó Andrással
>Szabó B. Eszter
>Cserna-Szabó András provokatív stílusa sok olvasónál kiveri a
biztosítékot, de mint mondja, ez teljesen rendben van, hisz semmi gond azzal,
ha valakinek más az ízlése. Örül a masszív olvasói bázisának, és mindenhova
szívesen megy, ha regényeiről kérdezik.
Siófokon találkoztunk, és bár nyár van, adódik a kérdés, mit keres egy író a
Balatonon, amikor a fővárosban zajlik igazán az irodalmi élet.
– Mit csinálsz Siófokon?
– Nyaralok a családdal. Próbálom magam távol tartani az irodalmi élettől.
– Ez neked is kiszabadulás?
– Abszolút. Teljesen más itt az életformám. Például nincs internet, a könyvtárban
szoktam dolgozni. Vannak barátaim, akik az internet letiltásáért fizetnek. Létezik
ugyanis egy ilyen szolgáltatás: beállítod, hogy mondjuk öt órára ne legyen net, és
akkor képtelenség elkalandozni a Facebookon, kénytelen leszel dolgozni. Engem
nem fenyeget a veszély, hogy elnyel az online világ, éppen ezért, ha kell valami, csak
bemegyek a könyvtárba, ami egyébként remekül felszerelt. Még kutatószoba is van.
– Nyáron is írsz, vagy meghúzod a határt és inkább töltődsz?
– Tavaly készültem el a Zerkó című regényemmel, és most nem vagyok benne olyan
nagyobb munkába, amit mindennap csinálnom kellene. Ha regényen dolgoznék,
akkor meglenne a kényszer, hogy egyfolytában írjam és haladjak vele, de most nincs
erről szó. Kisebb dolgokat írok, novellákat, cikkeket, közben azért följárok Pestre is,
megyek különböző irodalmi rendezvényekre.
– Hogyan viszonyulsz ezekhez a találkozókhoz? Szereted, vagy inkább feladatként
tekintesz rá?
– Már megszoktam, huszonöt éve csinálom ezt a melót. Az íráshoz hozzátartozik a
szereplés. Felolvasások, interjúk, különböző fellépések. Kezdetben nem szerettem,
aztán belejöttem.
– Érdekes, azt gondolná az ember, hogy az elején nem jelent gondot, mert még
lelkes. Nálad épp fordítva.
– Az elején még rendesen izgultam. Gondolj bele, megjelent 1998-ban az első
kötetem, 24 éves voltam, és a könyv bemutatója a Radnóti Színházban volt, a
Magvető Esten. Ott ültem a színpadon, Esterházy olvasta a novellámat, mellettem
olyan szerzők, mint Kertész Imre vagy Tar Sándor, csupa olyan írók, akikért
egyetemista olvasóként rajongtam. Azt gondoltam magamban: mit keresek én itt?
Amúgy sem vagyok egy színész-alkat, nem szeretek színpadon lenni, szerepelni. Bár
néha úgy tűnik, de a látszat csal.
– Vannak olyan emberek, akiknek a jelenlétében még ma is zavarba jössz?
– Talán nem jövök már zavarba. Ezek a minimum heti rendszerességű felolvasások,
író-olvasó találkozók, könyvbemutatók, fellépések, interjúk stb. hozzászoktattak
ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket kezeljem. Bár egy ilyen alapdrukk mindig van
bennem előtte. Muszáj volt ehhez hozzászoknom, mert rá kellett jönnöm, író
szereplés nélkül nincs. Eleinte azt gondoltam, hogy el lehet bújni a könyvem mögé,
de nem. Ha nem szerepelsz, a könyv sokkal nehezebben jut el az olvasóig, és azért
mégiscsak ez a cél. Én mindenhová elmegyek, akkor is, ha fizetnek, akkor is, ha
nem. Csomó írónak már fix ára van, nekem nincs. Adnak, amennyit adnak, én örülök,
ha hívnak, ha találkozok azokkal az emberekkel, akik megvették a könyvemet,
elolvasták, és kérdéseik is vannak. Ez tényleg öröm. Legutóbb Dunaújvárosban
voltam úgy, hogy nem tudtak fizetni. Azt mondták, szeretik a Zerkót, szeretnének
beszélgetni velem, nem lesznek sokan, de őket tényleg érdekli, hogy mit mondok a
könyvemről. Kiegyeztük négy sörbe. Kettőt kaptam előtte, kettőt utána. Jó nap volt.
– Ha nem a nagy szaktekintélyek miatt izgultál egy-egy felolvasó esten, akkor miért?
Gátlásos vagy?
– Az író egy speciális élőlény, mert egyszerre akarja magát megmutatni, és elbújni az
íróasztal mögé. Egyszerre akar látszódni és elbújni. Regényíró az, aki el akar tűnni a
műve mögött, mondja Flaubert. De az is a regényíró, aki kitárja a lelkét, és megmutat
valamit belőle. Mert persze óbégathatunk, ahogy csak akarunk, hogy nem rólunk szól
a szöveg, fikció, és ez talán részben igaz is, de azért nem a kisujjunkból szoptuk.
– Nálad hogyan alakul ez az egyensúly?
– Én sokkal jobban szeretek elbújni, mint szerepelni. Távol áll tőlem a közéleti
szereplés, a celebkedés, megmondóemberkedés. Ha szeretnék színpadon állni,
akkor valószínűleg színésznek megyek, vagy népszónoknak, nem írónak. Aztán
mindig azt veszem észre, hogy már megint a közönség előtt ülök, és vég nélkül
dumálok. A magánéletemről például nem szoktam beszélni, vagy csak egész
minimális mértékben, nem azért, mintha titok lenne, hanem mert nem hinném, hogy
az olvasóra tartozik. Vagy hogy ez a magánélet az íróhoz tartozik. Rosszul vagyok
attól, amikor művészek a magánéletükkel vannak a címlapon. Amikor elkezdenek
úgy viselkedni, mint a celebek. Pedig nekik, a celebekkel ellentétben, van
teljesítményük is.
– Szerinted mi áll e mögött?
– Az írók meg vannak ijedve. A Kádár-rendszerben egy mesterségesen
felduzzasztott kultúrát működtettek, így aztán hihetetlen nagy rang volt írónak,
rendezőnek vagy akármilyen művésznek lenni. A hatalom folyamatosan kereste a
kegyeiket, főként azért, hogy a művészek legalizálják a rendszert a barátságukkal,
ezért busásan megjutalmazták őket. Csak egy friss morzsa erről a mesterségesen
felduzzasztott irodalomról: pár napja vettem itt, a Balatonon egy kötetet. Egy
közértben, a pénztár mellé voltak kirakva használt könyvek. Egy 1974-ben kiadott
Maupassant életrajzot vásároltam, kinyitottam, és a kolofonban láttam, hogy
harmincegyezer példányban jelent meg. Ez ma hihetetlen és elképzelhetetlen. Az
írók, és a művészek zöme időközben kiszorultak az érdeklődés homlokteréből,
rangjukat vesztették, újra visszaszorultak egy szűk szubkulturális közegbe.
Rettegnek attól, hogy nem látszanak, ezért olykor celebként viselkednek, és abban
reménykednek, hogy újra látszódni fognak.
– Akkor most van a helyén az irodalom?
– Valószínűleg igen. Pár éve olvastam, hogy az már egy igen kulturált ország, ahol a
népesség két százaléka folyamatos kultúrafogyasztó: vagyis havonta legalább
egyszer pénzért vásárol kultúrát: könyvet, színházjegyet, mozijegyet, lemezt…
Amikor ültünk a gimnáziumban magyarórán, és hallgattuk a tanárt Kosztolányiról,
Babitsról, Adyról stb., akkor azt gondoltuk, hogy a XX. század elején az egész
Magyarország a Nyugatról szólt. Aztán egyetemista koromban megdöbbentem,
amikor megtudtam, hogy párszáz és párezer példány között mozgott a Nyugat
példányszáma. Ma nagyjából ugyanilyen példányszámok vannak. Az igényes
irodalom nem a széles néptömegek napi tápláléka, az író nem sztár, az igazi
művészet pedig csak egy nagyon-nagyon szűk réteghez jut el. Így megy ez.
Törődjünk bele.
A teljes interjú:
https://tiszatajonline.hu/irodalom/nem-leszel-cimlapon-csak-azert-mert-irtal-egy-jo-
konyvet/?fbclid=IwAR0OUWgDc_loDakzP9NHThJQmmCyCVCP8c1ejJPLkzugDb2A
xWUUq321Tqg