Julika és a cérnabolt

Odze György
>A körmendi kórházból hívtak, hogy Julika náluk van, nagyon beteg, meg
fog halni, úgy tudják, én vagyok az egyetlen hozzátartozója.
Vidéki kórház este. Orvosságszagú folyosók félhomályban,
ápolónő telefonál a falnak dőlve. A kórtermekben csend és sötétség.
Julika sovány, az arca szürke, szeme csukva. Éjjeliszekrényén
szemüveg és a szülők fényképe. Az unokatestvérem volt, de soha nem
szerettük egymást. Otthon is csak lekezelően beszéltünk róla.
Egyszerűen így alakult. Bonyolult dolog a család. Ott aludtam a
kórházban, volt üres kórterem.
A szüleinek volt egy kis boltja a Pannónia utcában, Kutai Rövidárú,
két lépcsővel a járdaszint alatt, soha nem volt sikeres vállalkozás,
szerény élet, cérna, gombok, méterárú, szabás-varrás kellékek,
cipőfűző, pántok a rézfogantyús fiókokban, de hát nekik ez volt a
mindenük. A poros kirakatban egy üvegtáblán a nyitvatartási idő, a
rossz adatok olvashatatlanul átkaparva. Kutai Rezső egész nap ott állt a
pult mögött kopott kék köpenyben, Elza néni a sarokban ült egy
asztalnál, kisebb javításokat vállalt, még szemfelszedést is, de hát ez
régen volt. Julika gyerekkorában szívesen töltötte az idejét az üzletben,
nyitott, zárt, számolt, újraírta az árcédulákat. Ha arra jártam, benéztem,
köszöntem, de soha nem vettem semmit. Különös, dohos, áporodott
szag volt bent, jó volt utána kimenni az utcára.
-Ugyan már, miért ragaszkodnak ehhez az ócska cérnabolthoz?
–kérdezte mindig anya.
Julika pattanásos arcú, esetlen, szégyenlős kislány volt. Egyszer-
egyszer találkoztunk, véletlenül, ilyenkor szinte rám se nézett, éppen
csak köszöntünk egymásnak. De hát különös alakok vagyunk mind,
végülis. Rezső bácsi régen meghalt, egy este éppen a redőnyt húzta le,
amikor megszédült, Elza néni pedig néhány évvel később, és akkor a
boltot is eladták. Julika elkezdte keresni a helyét az életben, akkor még
volt Röltex, ott helyezkedett el eladóként, aztán üzletvezető lett, később
egy hajón felszolgáló, albérletben lakott, gyűjtögette a pénzt, hogy
visszavásárolhassa a boltot, bankoktól is próbált hitelt felvenni, de
semmi sem sikerült neki. Gyakran elment a Pannónia utcába, ahol a bolt
helyén antikváriumot nyitott két vidám, fiatal lány, az ajtó előtt
cigarettáztak nevetgélve. Julika szomorúsággal vegyes irigységgel nézte
őket.
Még anyától is próbált pénzt kérni.
-Mire kell? –kérdezte bizalmatlanul anya.
-A boltot szeretném visszavásárolni – felelte ő.
-Az csak egy álom – legyintett anya.
Egyszer eljött hozzám a Külügyminisztériumba, ahol akkor
tisztességes beosztásban dolgoztam és arra kért, hogy segítsek neki.
Negyven éves volt. Adott egy önéletrajzot, tíz sor az egész, el sem
olvastam.
-Beszélek németül – mondta. Blúza gyűrött volt, a haja ápolatlan.
Szánalmasan festett. – Bármilyen munkát vállalok.
-Egyedül élsz?
-Nem találtam még senkit.
Néhány percig még ültünk egymással szemben, szótlanul.
-Amit tudok, megteszek – mondtam.
De nem tettem semmit.
Néhány évvel később felhívott, azt mondta, vidékre költözik, talált
munkát, adott egy telefonszámot, amit nem írtam fel.
Aztán egyszercsak ez a hívás Körmendről.
-A legjobb út mindig a hibáinkon át vezet – ezt mondtam neki most,
amikor az ágya mellett ültem. Nem tudom, miért ez jutott eszembe,
mindegy is volt, már nem hallotta. Kábították, hogy ne legyenek
fájdalmai.
A markában egy régi, kopott fényképet szorongatott. A cérnabolt
bejárata előtt ők hárman, Julika, Rezső és Elza néni. Hát ez volt az álom.
Az ápolónő szólt, hogy most már menjek. Úgyis vége.