A teknő és az Idő

Posted by

>Schäffer Erzsébet
Családban élni jóblog
>Néha jólesik visszagondolni pillanatokra és összegereblyézni azokat, amik
összetartoznak…
Emlékszem a pillanatra, amikor Juci néni lehajolt. A nap már betűzött Gyimes
Hidegség völgyének kicsi kék házai közé, a kertek és kaszálók kerítései hosszú
reggeli árnyékot vetettek. Juci néni keze vörös volt a Jávárdi pataka hideg vizétől,
kendője lecsúszott apró szoros kontyáról, fekete gumicsizmái kis terpeszben álltak a
szürke gyémántokon, évezredek koptatta köveken, kavicsokon. Lábánál, a szaladó
vízben idegen otthonossággal ült a ruhákkal megpakolt sárga műanyaglavór.
Lehajoltában fölnézett, vizes kezével megigazította a kendőjét és nevetett.
– Csak kijöttél?
Akkor, ott, a Jávárdi pataka csillogó vizénél, Juci nevetésével a fülemben, a
hűvösen fényes reggel áhítatában tisztán és világosan éreztem, hogy az Idő, ami
tőlünk független és megfoghatatlan, örök és megállíthatatlan, s amivel valaha annyit
harcoltam – megbékélt bennem.
Néztem a sulykoló padra dobott vásznat, Juci mozdulatait, nem sietett, nem is
kapkodott, mégsem volt azoknak az óráknak egyetlen hiábavaló pillanata sem.
Szemem követte emelkedő kezét, hajlongását a rohanó patakba úsztatott vásznak
után, karjának erőteljes mozgását és lassan, mintha álmodnék, régi, elfeledett kép
úszott a délelőttbe. A két hokedlire állított mosóteknőé…
Ott álltam a kiskonyha előtt az udvaron. A gyökérkefe a kezemben, a lúgos vízben
a síkos zsebkendőket sikálom, s dobom a mosófazékba. Hétfő lehetett, mert mindig
hétfőn mostunk. Legfeljebb kedden, de az már ritkaságszámba ment.
Nem olyan régen egy alföldi faluba szappanfőző napra hívtak, régi recept szerint
készült a mosószappan s ott körbekérdeztem, hogy náluk mikor mostak a régiek.
Terka néni – ő volt a kitalálója az eseménynek –, keverte a nagy üstben a sűrű barna
masszát, visszakérdezett.

– Maguknál nem hétfőn mostak? Minálunk csak akkor! Megvolt a vasárnapi
maradék, nem kelletett főzni. Az szégyen volt, ha valaki más napra hagyta. Nem is
teregetett ki az ilyen… Még vers is vót, kicsit csúnya…
Terka néni nagy kacagással el is mondta.

Hétfőn mosnak a frissek
Kedden az ügyesek
Szerda-csütörtök a lusták
Pénteken a k… k
Szombat-vasárnap még azok se!

Rakom a ruhákat a mosógépbe. Villanyfénynél. Na, nem mindig hétfőn. Hajaj, mit
írna a vers rólam… És hazudnék, ha azt mondanám, hogy haragszom a masina
kitalálójára. De azért elgondolom, hová tesszük a mosógép adta felszabaduló Időt.
Hová lesz… Mert időt nyertünk, időt és fáradtságot, nem is keveset. És bár senki
nem sírja vissza a mosóteknőt, se a sulykoló padot, a fájó ízületeket, a bütykös
ujjakat, de azért nem csak nyertünk. Elveszítettük az odakintet és mindent, ami vele
jár. A levegőt, a szabad vizet, a kövekre átcsillanó fény játékát, az izmok munkáját, a
pihenést közben, s a fáradt napok adta elégedettséget. Nem, nem sírom vissza, de
ma már tudom, mennyi a veszteségünk.
És tudom azt is, milyen hazug és megnyomorító az állítás, amit használunk, s
amit elhittünk, hogy az idő: pénz. Az idő annyi minden… Míg megfő a bableves, míg
egy bimbóból virág lesz, míg elhervad, míg egy gyertya leég, míg egy sejtből magzat
lesz, míg gyermekké érik, míg hazaérsz, míg szádhoz emeled a kanalat… Mindez
Idő… És nem pénz.
Már nem akarom kitolni a végtelen Időt, amit sokáig végesnek éreztem. Nem
akarok az éjszakából nappalt csinálni, hogy többet végezzek. Megelégszem azzal,
ami egy napba belefér. Még mindig nem hordok órát, de már nem vagyok büszke
arra, hogy az utolsó pillanatban érek a vonathoz. Sorolom az elvégzendőket, de
tudom, hogy nem fogok a végére érni… És lassan elfogadom, hogy „nem a ti
dolgotok tudni az időket…”
Ott, Jávárdi patakán, ahol kezembe fogtam a sulykolófát, s a vásznak fehérek
lettek karjaink csapásától és a sodró víz erejétől, velem volt az elfogadott és
megérzett időtlen Idő.
Legyen része benne mindannyiunknak.

Címkép: A Jávárdi patak völgye