Lomolunk

Iván Gizella
>Nézzél csak bele a szekrényeidbe! Ugye, ugye… cipők egymás hegyén
hátán, ruhák, melyeket évek óta nem vettél fel. Tanácstalanul nézed a
műved, melyen évekig dolgoztál. Egy szobányi felesleges lom. Mert
kislány, ne tagadd, te is olyan vagy, mint minden nő, aki, ha egy új
cuccba beleszeret, akkor azt nem is hagyod a boltban. Felhalmozó vagy.
A szüleid is mindent gyűjtöttek, még a nylon zacskót is. Mert arra
gondoltak, holnap már nem lesz. Mohó vagy, mert nem csak annyit
veszel meg, amire szükséged van. Nagyanyádnál még szemeteskuka
sem volt, hiszen nem is volt rá szükség, amit tudtak, hasznosítottak. Amit
meg nem lehetett, azt elégették, s így bekerült a természet körforgásába.
Persze nem csak te vagy a hibás, hiszen hatnak a reklámok, teljes
erőből dolgozik a fogyasztói társadalom. Éjjel nappal a mértéktelen
fogyasztásra csábítanak, a szükségtelen, dolgok megvásárlására. S
idővel ott állsz és nem tudod, mit csinálj, ha kinőtted a szekrényeket?
Mert nem olyan könnyű manapság megszabadulni a felesleges
dolgainktól. Aki azt hiszi, a rengeteg ruha, cipő, feleslegessé vált tárgyak
után bárki is kapkod, az nagyon téved. Vannak ugyan szervezetek,
alapítványok, amelyek ingyen elvisznek ezt azt, de nem ez a jellemző.
Persze bedobhatjuk a nagyobb áruházak előtt álló gyűjtő konténerekbe
is a cuccainkat, ingyen és örüljünk is, hogy vannak ilyen ládafiák,
amelyek elnyelik a nekünk már felesleges holmikat. Örülünk is, de sokkal
jobban járnánk, ha a mindennapi életünkben az újra hasznosításra, a
tudatos vásárlásra is gondolnánk. Persze lehet a gondolkodásig még el
is jutunk páran, de ezt a cselekvés, már nem igen követi.
Ráadásul az élet produkál olyan helyzeteket, amelyekkel nem is
egyszerű megbirkózni. Könnyen összecsapnak a fejünk felett a
hullámok, ha már nem csak a saját felesleges dolgainkkal kell
foglalkozni, hanem épp egy családtag hagyatékát kell felszámolni. Egyik
ismerősöm kisebb rémtörténettel örvendeztetett meg, aki pont ebben a
helyzetben volt.
A szülők ruháit, szerette volna odaadni a máltaiaknak, de elég gyorsan
elküldték, hogy mit képzel, ők fogják kimosni, kivasalni összehajtogatni?
Tessék mindezt megcsinálni, az öltönyöket, kabátokat vállfára, és az
évszakoknak megfelelően szétválogatva elhozni, oktatták ki
ellentmondást nem tűrően. Na így jártak. Kénytelenek voltak egy utcai
gyűjtőt megtölteni a régi holmikkal. Na de állítólag onnan is a
máltaiakhoz jutnak a ruhák… akkor most, hogy is van ez?
A másik történet, amit hallottam, szintén érdekes. Az illető Szántódról
indult, az volt az elképzelése, hogy az udvaron lévő károsanyagnak
számító azbeszt hullámpalákat leadja Zamárdiban a
hulladékfeldolgozóban. Igen, ilyen lelkiismeretes ember, nem akarta ott
hagyni sem az út szélén, de az erdőben sem szerette volna elrejteni.
Viszont amikor ott a portán bejelentkezett, közölték vele, hogy 229 forint
ám kilója a leadásnak és a minimális mennyiség 20 kg (4580Ft) amit
akkor is ki kell fizetni, ha kevesebb. Ezt kicsit soknak tartotta, a hölgy
pedig azt mondta, hogy ő úgy tudja Pesten olcsóbb leadni. Mivel úgy is
oda tartott, gondolta megpróbálja. Először a Tatai úti lerakóhoz ment
érdeklődni, hol tudná letenni a palákat. Innen tovább küldték egy
központi lerakóba, ahol építési törmeléket vesznek át. Már a kapuban el
akarták küldeni, mert nem kért időpontot előre. Ám az is kiderült, ott
veszélyes hulladékot nem is vesznek át. Kérdezte, hogy akkor hová
vihetné. Az első válasz az volt, hogy nem tudják. Azért csak adtak egy
másik címet, ahol talán még átveszik. Újabb kilométerek múlva
megtalálta a hulladékfeldolgozó vállalkozást. Bement az irodába, mondta
mit szeretne, erre az alkalmazott kijelentette, hogy itt a minimum 50 kiló
amit le lehet adni, s azért 7500 forintot kell fizetnie. Na akkor most mi
legyen? Ő csak húsz kilót hozott. Szerencsére volt ott egy főnöknek
látszó ember, aki megkérdezte, hogy kellenek-e papírok róla, hogy
átveszi. Mondja az ismerősöm, semmi, csak szeretne tőle végre
megszabadulni. Megengedték neki, ráadásul fizetni sem kellett érte.
Ám a főnök a lelkére kötötte, erről senkinek egy szót se! Az ismerősöm
rendes, titoktartó ember. Amit megígér, az úgy is van. Na de mondott ő
valamit a főnöknek? Nem bizony, csak bólintott. Én meg, bevallom, nem
tudok titkot tartani, így gondoltam, elmondom nektek.