Posted by (Ferge Zsuzsának, szeretettel)
>Tardos János
>Múlt szombaton, vagyis épp csak néhány napja botlatókövet állíttattunk
a monoszlói házam elé. Részletesen beszámolok róla, hogyan és miért.
De mindenekelőtt hadd ejtsek néhány szót az előzményekről.
Olyan három éve lehetett novemberben, hogy két lelkes budapesti
fiatalembernek, a Maccabi sportklub szervezőinek némi huzavona után
sikerült megvásárolniuk a szomszédos Kővágóörsön a romos,
omladozó, 1944-ben végleg elhagyott zsinagógát, hogy felújítsák, új
életet leheljenek belé. Akkor egy falubéli barátommal, Benedek Péter
festőművésszel mi is elmentünk megcsodálni a romokat, és
megismerkedtünk az új tulajdonosokkal, egy-két túlélő-leszármazottal és
helytörténészekkel, akik megemlékeztek a faluból 1944-ben elhurcolt 82
ember további tragikus sorsáról (csak hárman tértek vissza a háború
után).
Bár tudtam róla, mert szomszédom, a 2012-ben, 83 évesen meghalt
Bertalan Dezső bácsi egyszer elmesélte, hogy a mi 1996-ban
megvásárolt monoszlói házunkból is elhurcoltak 1944-ben a csendőrök
egy zsidó családot – de csak ekkor, illetve ezután tudatosult bennem,
hogy a saját házam és korábbi lakói történetéhez nekem is van a
passzív tudásnál több közöm, ezzel kapcsolatban nekem is van dolgom:
az emlékezés és emlékeztetés. Azt már egy washingtoni magyar
ismerősöm segítségével 2014-ben kikutattam, hogy körülbelül kik is
lehetettek a házunkból 1944 tavaszán a csendőrök által szekérre ültetett
és Tapolcára elhurcolt zsidók. Akkor, talán a balatonfüredi fennmaradt
zsidó anyakönyvekből (és Dezső bácsi korábbi elbeszéléséből) annyit
sikerült megtudnom, hogy Grósz Miksánét, született Steiner Arankát és
beteg gyermekét hurcolták el és ölték meg valahol Monoszló és
Auschwitz között…
Kutattam, kutatgattam, beszélgettem egy vagy két falubeli lelkes amatőr
helytörténésszel is, és tavaly nyárra kiderült, hogy a Grósz család négy
főből állt: apa, anya és két beteg fiúgyermek: hosszú ideig ők vitték az
egyik monoszlói vegyesboltot (a másikat a keresztény Fischerek). Ez a
bolt a mai Fő utca 24. alatt volt, és ott is laktak, egészen 1942-ig vagy
43-ig, amíg egy gonosz kormányrendelet el nem koboztatta kevéske
földi vagyonukat, és el nem űzte őket (bérelt) otthonukból.
Akárhogy is, fedél nélkül nem maradhattak, ezért a falu vagy valamely
más hivatalos felsőbbség megengedte, hogy beköltözzenek az én
későbbi, akkor épp lakatlanul álló földpadlós, villany és folyóvíz nélküli
kis, Hegyi utcai parasztházamba, ami korábban a helyi nazarénus vallási
közösség imaházaként funkcionált, de tőlük nem sokkal korábban
elkobozták, alighanem bosszúból és büntetésképp azért, mert az ő
férfiaik nem voltak hajlandók fegyvert fogni: ezt tiltotta a vallásuk.
Grószék sosem tértek vissza a deportálásból, mind odavesztek. A
nazarénusok 1990, a rendszerváltás után végre hivatalosan is
visszakapták szerény imaházukat, de addigra nálunk lélekszámban
megfogyatkoztak, illetve átszivárogtak a szomszéd Szentantalfára, ahol
létszámban és gazdasági erőben is annyira megerősödtek, hogy
maguknak saját templomot, illetve komoly, sokkal komfortosabb
imaházat építhettek.
A kívülről szép, olcsón árult és láthatólag csekély költséggel
komfortosítható, elhagyatott, akkoriban 120 éves, terméskőből épített
imaházat 1996-ban egy itteni kéthetes nyaralásunk alkalmával a
feleségemmel nyaralónak megvettük, egy kiváló nazarénus
építőmesterrel többé-kevésbé korhűen felújíttattuk, és pár évig boldogan
nyaraltunk benne; a házat is, a kis falut is és a gyönyörű természeti
környezetet is megszerettük.
Közben eltelt húsz-huszonöt év, meghalt előbb a feleségem, aztán a
szomszéd Dezső bácsi: mindketten kiköltöztek a faluvégi, szép kis
temetőbe. Megszűntek újságíró munkahelyeim, és végül feladtam a
pesti lakásomat is: öt vagy hat éve végleg leköltöztem az addigra kicsit
kibővített, ma már összkomfortos monoszlói házba, a hetvenfős, lassan
elöregedő állandó lakosságú, de nyáron mégis eleven életet élő szép kis
falucskába.
Tavaly nyáron aztán végre elhatároztam magam: megtudtam, hogy a
tapolcai zsidók emlékére a kevés ottani túlélők leszármazottai és egy
lelkes, nagy tudású helyi történész az egykor zsidók által építtetett Fő
utcai emeletes házak elé botlatóköveket állíttattak. Rájöttem, hogy
nekem is ezt kell tennem a saját házam előtt, és minél előbb, annál jobb.
Akkor hamar kiderült, hogy valójában nagyon sokan akarnak ebben
segíteni. A tapolcai Hangodi László múzeumigazgató és helytörténész, a
közelebbi és távolabbi barátaim, a balatonfüredi és környékbeli amatőr
helytörténészek, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület vezetője és
aktivistái, zsidó és keresztény, vallásos és ateista túlélők, egyszerűbben
mondva: az engem körülvevő emberek.
Írtam erről egy vagy két (esetleg három) cikket akkor és azóta a néhány
még pislákoló életű független internetes és nyomtatott lapba, valamint
egy kis fejezetet egy balatoni helytörténeti emlékkönyvbe – és amikor az
első cikkeket kinyomtatva kifüggesztettem a helyi faliújságra, egyszerre
megmozdult a falu és polgármestere is.
Tavaly novemberben eldőlt, hogy az idei nyár elején Günter Demnig, a
botlatóköveket megalkotó és azokat a legtöbb helyen sajátkezűleg
elhelyező 76 éves berlini szobrászművész a Balaton-felvidékre is el tud
jönni, és kérésünk nyomán én is megkapom az első két szép
botlatókövet a házam elé. Tapolca után az elsőket ezen a környéken.
Én is fellelkesültem ettől, a barátaim is, és érdekes módon a környező
falvakban élő emberek is: Szentantalfán, Kővágóörsön, Révfülöpön,
Zánkán és Köveskálon végre megmozdult valami. Megszűnt a csaknem
nyolcvan éven át tartó, az embereket nyomasztó, lesütött szemű
hallgatás, kimondtunk egyes, elsőre szörnyen hangzó, de végülis
felszabadító erejű szavakat. Borzalmas bűnöket követtek el errefelé is
az embertársaink, a barátaink, az ártatlan polgár- és lakótársaink ellen,
és ráadásul a mi nevünkben, a hallgatásunkat, a gyávaságunkat
kihasználva az akkori hatalmasok. De elegünk van a hallgatásból, a
lesütött szemű félrebeszélésből, és meg kell tennünk az egyetlen dolgot,
amit még megtehetünk: emlékezünk és emlékeztetünk, szóval és tettel,
emléktáblával, zsinagóga- és temetőfelújítással, beszéddel és írással,
valamint botlatókővel: mindenki azzal, amire ereje, lehetősége,
tehetsége van.
A művész programja véletlenül úgy alakult, hogy az ünnepélyes
botlatókő-elhelyezés éppen idén július 8-ára esett. A kevés fellelhető
hivatalos iratban ezt a 79 évvel ezelőtti dátumot jelölték meg haláluk
napjaként, mert aznap hajnalban vagy előző nap éjfél körül érkezett az
őket szállító, marhavagonokból álló szerelvény Auschwitzba.
Az akkori borzalmas sötétséggel szemben 2023-ban fényes napsütés
fogadta Monoszlón a Budapestről és a környező falvakból erre a kis,
bensőséges megemlékezésre idesereglett ötven, nyolcvan vagy száz
kedves, mosolygós, de egy-egy percre talán könnybelábadt szemű
embert: városiakat, falusiakat, fiatalokat, öregeket és gyerekeket. Végül
sokkal inkább örömteli, mint szomorú ünnepünk lett ez, mert jó volt látni
a sok közelből és távolabbról ideutazó barátot, kedves embert, akik
azután a kertünkből és a házunk elől átsétáltak a Fő térre, ahol a
polgármester és a falu népe vendégül látta őket az ottani hűvös,
árnyékos parkban és a tavaly felújított faluházban.
Most úgy tűnik, véget ért egy nagyjából másfél éves örömteli folyamat,
de van még dolgunk: jövőre talán botlatókövet állítunk a szüleik után a
két kis, 12, illetve 14 éves korában meggyilkolt Grósz-gyermeknek,
Imrének és Istvánnak is. Szentantalfán az egykori zsidó imaház (a mai
faluház) falára emléktáblát akarnak elhelyezni, bizonyosan újabb
rendezvények, kiállítások és hangversenyek lesznek a gyönyörű, de
egyelőre még romos kővágóörsi öreg zsinagógában, de főleg annak
udvarán. Révfülöpön is megmozdult valami: már ketten vagy hárman
próbáljuk feltérképezni az ottani kis zsidó közösség tagjainak egykori
lakhelyét, illetve boltjuk, fatelepük, fogadójuk fennmaradt nyomait.
Akárhogy is, elegünk lett már a hallgatásból.
Címkép: Készül a botlatókő