Posted by Pársoros jegyzetek
Nagy Bandó András
Nem tudom, odaszólt-e már legalább egyszer a 82 éves apja, valami
effélét, hogy Viktor, vegyél már vissza, az isten áldjon meg, ezek
hozzám hasonlóan vénülők, nevezzük szépkorúnak őket, sokkal többet
érdemelnének. Szebb kort, ha tetszik, mert egykor volt már egy kor,
amiben, sok mindent megszenvedve, de valahogy mégiscsak éltek.
Tényleg azt akarod, hogy visszasírják azt, amit átkosnak neveztek?
Gondolj bele: ezek a hatvan-hetven-, a szerencsésebbek, mint én,
nyolcvanévesek épp a felezők. Azok, akiknek abból a gyűlölt, de
mégiscsak valahogy elviselt Kádár-érából nagyjából ugyanannyi jutott,
mint ebből, a neveddel is fémjelzett, rendszerváltozás utáni korból. Én, s
a velem hasonló korúak kamaszként, a hetvenesek óvodásként és
kisiskolásként tapasztalták meg, milyen az, amikor egy hazug
rendszerben vergődnek a szüleik, köztük a te nagyapádék is. Milyen az,
amikor dicshimnuszokat zeng a hazugságokat terjesztő néprádió,
miközben a béka segge alatt lapít az ország. Milyen az, amikor
mosolyogva és szenvedéllyel kell tapsolni, éhes gyomorral. Soroljam,
fiam? Ne engem nézz, nekem megvan a bányám, és kő mindenkinek kő.
Nézd a többieket, akik felnőtt életük első harmincöt évét az átkosban
élték le, és ezalatt egyvégtében arról ábrándoztak, hogy ha egyszer új
rendszer jön, minden más lesz. Demokrácia, jólét, egymás iránti
szeretet, szóval épül-szépül egy jobb, egy boldogabb ország, melyben
egy közös jólétért ügyködő nép él. A tanulók háborítatlanul tanulják a jót,
a boldogítót, a szépet, a tanítók továbbadják a megszerzett tudásukat,
és örvendeznek, hogy a hivatásuknak és a gyerekekért élhetnek és
dolgozhatnak. Neked kéne tudnod a legjobban, hogy a pénz önmagában
nem boldogít, de ahhoz, hogy ne önmagában nem boldogító pénzre
kelljen gondolnia naponta, a nap minden órájában az embereknek,
mégiscsak pénzre van szükségük, hogy ne az árcédulákra nézve
döntsék el, hogy megvegyék-e mindazt, amire szükségük van. A
nyugdíjas megvehesse a zöldségeket és gyümölcsöket, és ha húsra
éhes, ne a csirkefarhát és a csirkeláb legyen számára a két opció.
Osztogathatsz te esetenként, mint aki teheti, mint akinek a bőség
kosarát kell a nép ölébe borítani, ez nem több, mint ámítás, magadat is
és őket is becsapod. A havi pénzügyi állandóság többet ér, ezt te is
tudod. Persze, örülök annak, hogy te a magad lábára álltál, és
összeszedted magad, de kimondhatjuk és kérdezhetjük-e, hogy van-e a
birtokodon és a más nevén lévő bankszámládon szégyenfolt? Hogy az
unokám és a vejed összekapart vagyona tisztességes úton keletkezett.
És hát a bányámat se nagyapádtól örököltem. Viktor, édes fiam, állj a
tükör elé és mondd a képedbe, hogy soha nem hazudtam, se reggel, se
este, se éjjel, és ha fanyar pofa néz vissza rád, kapd össze magad és
tégy valamit, ami nemcsak neked és a pénzért megvett talpnyalóidnak,
meg nekünk, a családtagjaidnak és rokonaidnak jó, hanem azoknak is,
akiknek köszönheted az egynegyedből született kétharmadod. Értsd
meg végre: nem mi, az Orbán család és a hozzád dörgölődző csókosok
vagyunk a nemzet egésze, mi csak kicsiny hányada vagyunk. Én soha
nem arra vágytam, hogy te a leggazdagabb magyar légy, hanem hogy
úgy emlegessenek, mint Széchényi Istvánt: a legnagyobb magyar. Oké,
tudom, erről már lekéstél, a leggazdagabb jelző pedig már adott. Egyet
tehetsz: szétosztod, amit összeharácsoltál, és ha nem is a legnagyobb
magyarként emlékeznek majd rád, de legalább látják majd, hogy nem
teljesen veszett ki belőled a minden emberben meglévő jóság. Tudom,
ezek után már én sem leszek más, mint nemzetáruló, dollárbaloldali
szimpatizáns, mert aki nincs veled, az ellened van, és hiába mondom,
hogy érted haragszom, nem ellened, meg se hallod, mert már úgy
viselkedsz, mint aki megkattant. Vedd úgy, hogy nem is szóltam, én meg
úgy veszem, mint falra hányt borsót. Igaz, ahhoz, hogy a falra kerüljön,
meg is kéne venni, s lassan már nekem is megfizethetetlen.