Posted by >Bóta Gábor
Tizennégyen totálisan piásak a Részegek című, szünettel
együtt több mint háromórás előadás elejétől a végéig. Nincs
különösebb bemelegítés, nem látjuk ahogyan a partizók italozni
kezdenek, majd totálisan kiütik magukat, és végül jön a
kijózanodás – egyfolytában tökrészegek. Az erőteljesen
alkoholos állapot vezethet igazmondáshoz,
megvilágosodáshoz. A részeg sok olyasmit kimond, amit a
józan nem merne a szájára venni. Némelyikükből, ha netán
akadozva is, ömlik a szó. Olykor vallomásszerű monológokkal
rukkolnak elő. Emiatt aztán akár egymásnak ugranak.
Békülésként, vagy nekikeseredésként isznak még, hogy majd
ezt is további alkohollal öblítsék le. A kortárs orosz Ivan
Viripajev írta a Részegek című tragikomikus, fölöttébb hálás
szerepeket kínáló darabot. Nagy tudorai élnek a nagy
országban az alkoholizmusnak, de a mi kis hazánkban is
jócskán vannak ennek nagyjai. A Magyar Színházak 35.
Kisvárdai Fesztiválján a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Tompa Miklós társulata bizonyult a téma egészen kiváló
szakértőjének. Mesteri a színészek összmunkája, ahogyan
igencsak egymásra hangoltan levetkőznek lelkileg és testileg,
van aki anyaszült meztelenre, mások alsónadrágra, egy szál
pendelyre. Az egyik kiélezett jelenetben még a földön egymásra
is borulnak jókora szeretet-gyűlölet rohamukban, mert ez a két
véglet rendszeresen összekutyulódik. Szeretetre vágynak, ám
gyakran gyűlölet árad belőlük, aztán meg ellágyulnak, szinte
vajra kenhetőek, de csaknem biztosra vehető, hogy
menetrendszerűen jön az újabb roham, dühkitörés,
agresszióval is párosuló világfájdalom, amit a fölöttébb
képességes rendező, Radu Afim, aki szerencsére visszatérő
vendég a marosvásárhelyi teátrumban, mesterien komponál
meg. Sok színészt úgy mozgatni a deszkákon, hogy paralel itt
is, ott is, amott is történik valami, hiszen a részegek nem
hallgatják végig disztingváltan azt, aki épp beszél, s ahogy
egymásba is beledumálnak, az meglehetősen komplikált
feladat. Afim, a színészekkel szövetkezve, bravúrosan
megoldja anélkül, hogy magát mutogatná, azt tolná előtérbe,
hogy milyen attraktív rendező. Ő az emberiség groteszkbe
forduló tragédiáját teszi közszemlére, azt is megmutatva, hogy
ez már abszurd, tehát röhejes is, és hogy nézőként a saját
nyomorunkon, eléggé reménytelen helyzetünkön is
szórakozunk.
Gothár Péter szintén temérdek kesernyés humorral rendezte a
darabot nyolc évvel ezelőtt a Katona József Színház
Kamrájában. Viktor Rizsakov is így tett a Nemzeti Színházban,
mindketten szünet nélkül, két órányi előadást állítottak
színpadra. Afim tart egy szünetet, és így három és negyedóra
hosszú az előadás. A fesztivál műsorfüzetét előzetesen
mustrálgatva, gondoltam is: nem lesz ez kicsit sok? És kicsit
tényleg az lett. Bár ez felfogás kérdése, hiszen erős alkoholos
állapotban sokan ismételgetnek monomániásan dolgokat, ezt
lehet hosszúnak tartani, némiképp unni, ám hogy kinek mi a
rögeszméjévé vált vesszőparipája, az fölöttébb jellemző rá.
Akad, ami járványszerűen ragadós mániává válik ezen az
embereket önmagukból kifordító estén, ami felfogható úgy is,
hogy ekkor igazán leplezetlenül önmaguk. Például azt
hajtogatják, arról tesznek vallomást, hogy suttog az isten a
szívükben. Ez van, akinél mélyről fakadó, fájdalmas
megnyilatkozás, míg másnál csak a többiektől átvett divat, amit
akár kórusban is üvöltenek.
Az első rész lakásban játszódik, nagy, közös tobzódás, amiben
időnként hangsúlyossá válik valaki, kitűnik a többiek közül,
majd visszaolvad a társai közé, és velük folytatja ezt a különös
rituálét, alkoholmámoros szeánszot. A második rész utcán
játszódik, még részegen, de már a kijózanodás első fázisában,
ami olyan, mint amikor a Szentivánéji álomban a szamárrá
változtatott mesterember ocsúdni kezd, lassacskán visszanyeri
emberformáját.
Ekkor már nem a nyájszellem uralkodik, előtérbe kerülnek az
egyéni, párkapcsolati problémák, jönnek az önreflexiók a
történtekre, valamelyest eloszlóban az alkoholgőz, tisztul a
homály.
Valószínűleg nem véletlen, hogy fölerősödik mostanában a
részegség, mint társadalmi metafora. Minél reménytelenebbnek
tűnik a helyzet, minél több a boldogtalanság, annál inkább
előtérbe kerül az alkoholmámor, ami közben mindinkább
kibukik az elcseszett élet. Az alkoholizmus ábrázolása a
színpadon fölöttébb hálás, azonban könnyen átcsaphat
hatásvadász ripacskodásba. Móricz Zsigmond például a
Kivilágos kivirradtigban hosszan elnyúló, tömeges
alkoholtobzódást írt le, amit a Miskolci Nemzeti Színházban
Rusznyák Gábor a részegség temérdek fajtájának valóságos
tárházával, elsőrangúan rendezett meg. Részegen mindenki ott
áll pőrén, átszakadnak ugyanis a gátak, és az emberek ha
akarják, ha nem, kimutatják a foguk fehérjét. Így történik ez
Albee már klasszikusnak számító Nem félünk a farkastól című
drámájában is, amelyben két házaspár mulat és kínlódik át
alaposan elázva egy éjszakát. Így „esik meg” ennek
modernizált, könnyedebbé tett változatában, az Abigail
bulijában is, amit Ascher Tamás vitt színre a Kamrában. A
Teljesen idegenekben is alkohol hatására borul ki a bili egy
társaságbeli vacsorán a Játékszínben, Czukor Balázs
rendezésében.
Mindehhez kényszeres mozdulatok, rögeszmésen ismételgetett
szavak, mondatok társulnak. Mindenki próbál valakibe
kapaszkodni, igyekszik társra lelni, mert akivel egybekötötte az
életét, nem feltétlenül az. Reménykedő tekintetek fúródnak
egymásba, közeledő kézmozdulatok maradnak félbe, vagy
nagyon is tolakodóan célba találnak. Sokat ígérő ölelkezésekről
bizonyosodik be, hogy csak időlegesek, reményvesztettségből
fakadnak. Világmegváltónak szánt gondolatok sora
közhelyáradatként foszlik szerte a levegőben. Markáns
karaktereket teremtenek, ugyanakkor a színészek összmunkája
is elsőrangú. Kádár Noémi, Korpos András, Nagy Dorottya,
Sebestyén Aba, Kovács Botond, B. Fülöp Erzsébet, Galló Ernő,
Berekméri Katalin, László Csaba, Moldován Orsolya, P. Béres
Ildikó, Ferenczi H. István, Bartha László Zsolt, Simon Boglárka-
Katalin, Varga Balázs, Csíki Szabolcs áradó tehetséggel
játszanak. Moldován Orsolya mind gyűröttebbé váló, csáléra
álló jelmezeket tervezett, Bartha József pedig olyan díszleteket,
hogy érezzük, mindez bárhol megtörténhetne. Szabó Fruzsina
különös ellenpontozásként gyönyörűségesen énekel
népdalokat. Boros Csaba zongorán, Kostyák Márton
nagybőgőn válik alkotótárssá.
A Részegek ironikus, sőt gunyoros, röhögtető, élvezetes, de
látleletet adó, nyugtalanító előadás.
(Népszava)