Posted by Krémer Balázs
„Ahol a haza, ott jog van és kenyér!” Nagyjából így szólt a XX. század elejének szocdem munkásmozgalmi-érdekképviseleti alapvetése. Ami elgondolkodtató – különösen ha arra gondolunk, hogy kis honunkban lényegében nincsen olyan ellenzéki párt, vagy annak értelmiségi holdudvara, amely jogról és kenyérről bármit is mondana. Én most a kenyérről nem akarnék beszélni, de arról sincs szó: nincs szó arról, hogy mi lenne Magyarország helye egy határok nélküli globalizált világgazdaságban, nincs szó arról, hogy ugyan mitől lenne itt több embernek jól fizető, tisztes megélhetést nyújtó, produktív, értéket teremtő munkája. De, ez legyen mások számára megválaszolandó
kérdés.
Én amiről beszélni fogok itt, az az, hogy miért is nem esik szó jogokról, ezen belül is (ehhez valamelyest értek…) a tágan értelmezett jóléti, szociális jogokról. Merthogy, én ilyen felvetésekről semmit sem olvastam, hallottam.
Egy kis hevenyészett eszmetörténet. A társadalmi szerződés elméletekben az a „szerződés”, hogy mindazokra, akik elfogadják annakaz államnak az autoritását, jogrendjét, az állam felé teljesítendő kötelezettségeit – azok élvezik az adott állam által nyújtott „biztonságokat”. Korábban ilyen biztonság volt az idegen hódítók, a természeti csapásokkal szembeni biztonság, az élet és a tulajdon biztonsága, a járványokkal szembeni „urbanizációs” biztonság (egészséges víz, csatorna, stb.), majd, a II. világháború utáni, a jóléti államként ismert történeti képződményben a szociális biztonság. Amely szociális biztonság ezzel kilépett az érzelgős jótékonykodás világából, a szociális biztonság alapja a jog, a szociális biztonság garanciáit magába foglaló „jóléti állam-polgárság” lett. Máshol, nálunk nem igazán lett az. Ma meg pláne nem az, ma nap, mint nap a jogok rohasztása folyik, a jog nem ígér biztonságot, hanem épp ellenkezőleg: a jog Damoklész kardjaként a fenyegetés, a bizonytalanságban tartás eszköze.
A szociális, jóléti jogok jogállami alaptermészete az, hogy a jogok mindenkire vonatkoznak, mindenkire egyformán vonatkoznak, azaz, az emberek különféle jól definiált élethelyzetekben élhetnek a hasonló élethelyzetre deklarált jogosultságaikkal. Amely jogosultságok sokfélék lehetnek, leginkább részben anyagi természetű jogosultságok (akinek gyereke van, az családi pótlékot kap, akinek nincsen pénze, keresete, munkája – az segélyt kap, aki idős, az nyugdíjat kap, vagy, aki beteg, az orvosi ellátást kap), és ettől nem mindig szétválasztva „eljárási” jogok (amelyek a jogosultságok érvényesítésében jelentenek jogot: igénylés, elbírálás, írásbeli értesítés és indoklás, panaszok benyújtása és elbírálása, fellebbviteli fórumok, stb.). Hát, ebben az értelemben nincsenek jogok.
Hogy a mai világra, rövidtávra senki nem gondolkodik jóléti jogokban, azt érteni vélem. A mai jogalkotás a maffia-logikát emeli közhatalmi szintre, a maffia elnyomó és kifosztó logikáját intézményesíti – ki a fene akarna ilyen „jogokat” gyarapítani, ilyen célokhoz jogi ötleteket adni. (Itt, ha szabad jeleznem, a szociális törvény legutóbbi ostoba és gonoszmódosításának is ez volt az egyetlen kiolvasható célja: a szociális jogok (az „állam”) jelentőségét negligálni, a hatalmi önkényt megideologizálni…) Bár nem túl szerencsés az, ha szakemberek szakmai álláspontját a saját érdekük felülírja, de efféle is szerepet játszhat abban, hogy a jóléti és szociális területek szakemberei sem beszélnek jogokról (se oktatás, se egészségügy, se szociális és munkaügy, stb.). De, valami efféle indoka lehet annak, hogy ők sem,
meg az elvileg független civil szervezetek sem: túlterhelten, kizsigerelten nem akarják a saját életüket és munkájukat bekorlátozni azzal, hogy jogi kötelmeket és kötelezettségeket akarjanak kitalálni maguknak, ők a saját belátásuk alapján akarnak élni megmaradt szabadságukkal. Ha gonoszabb vagyok, akkor azt is mondhatom, hogy eszük ágában sincsen egy új „hatalmi tényezővel” számolni akkor, amikor felhasználók, ügyfelek, fogyasztók is élhetnének jogaikkal, nem kellenek nekik ilyenek.
(Izé, ezzel maguk is „szemek a NER láncában, ők is, a jogok tiszteletben tartása helyett a hatalmi elnyomás és önkény eszközeivé válnak. Sajna.)
Végül, senki nem akar jogokról beszélni, mert a jogok mindenkit megilletnek. Ha bárki „jogilag garantált segélyezési minimumban” gondolkodna, amely egy bizonyos jövedelmi szint alatt mindenkinek járna – akkor figyelembe kellene venni a költségvetési, adminisztratív, meg mindenféle gyakorlatias követelményeket – amelynek a végén a reális, mindenkinek garantáltan megadható összeg, az olyan alacsony lenne – hogy kimondani is szégyen. Így aztán beszéljünk inkább szép nagy összegekről (elvégre, mi „jó emberek” vagyunk), és bele se gondoljunk abba, hogy az elvileg, a jövedelmük alapján jogosultnak tekinthetők fele sem kaphatna meg ekkora összeget. Ugyanezt elmondhatom a szolgáltatásokról. Ha ma Magyarországon a 80 feletti idős lakosság 12%-a kap bármilyen segítséget, ennek kb. fele bentlakásos elhelyezést – akkor szükségszerűen disznónak kell lenni, ha jogokban, jogosultságokban gondolkodunk: sokan a nagyon rozzantak közül sem fognak segítséget kapni, és legfeljebb, normatívan azok, akik tényleg nem képesek önmagukat ellátni – no meg, sokakat azok közül, akiket épp azért vettek fel otthonba, mert egészségesek, jó sok térítési
díjat tudnak fizetni – azokat ki kellene zárni az ellátásokból, vagy legalábbis, az állami normatívát nem kellene megadni utánuk. Mocskos disznóság volna ez is – így azután, (Könyves Kálmán után szabadon), mivel boszorkányok és szociális jogok nincsenek, ezért szociális jogokról ne is essék szó (akkor már, inkább boszorkányokról és gonosz NER maffiózókról – annak nincsenek efféle kényelmetlen következményei…)
Hogy miért is gond ez? Miért is kellene kényelmetlenül és disznón is szociális jogokról gondolkodni és beszélni? Egyszerű oka van ennek – és ezt jeleztem szösszenetem elején. Addig, ameddig az ellenzék, a liberális és egyenlőségpárti értelmiség nem beszél jogokról, szociális jogokról – addig nem a hazának és a hazáról beszélnek. Addig nem a nép hatalmáról beszélnek – hanem arról, hogy a jogok nélküli önkény világában ők is nagyon szeretnének már a hatalomba kerülni. Ja, hogy ez meg is látszik népszerűségük béka-perspektívájában? Ez így is marad addig, amíg nem a jogokról és a kenyérről, nem a „hazáról”, hanem saját kisded ábrándjaikról beszélnek. Kényelmetlenségek, disznóságok – azaz, jogok – nélkül, szépeket mondva és könnyű álmokat ígérve. Uff…Szerintem.
(Utóirat: ha bárki szemrehányást tenne nekem, hogy mindebben én is hunyó vagyok, akkor nem tudnék ezzel vitatkozni, vannak is ezügyben lelkiismeretfurdalásaim, nem képviseltem kellő határozottsággal a fentieket – mert naivan evidensnek gondoltam. Nem a mára vonatkoznak e lelkiismeretfurdalások – hanem az elmúlt harminc évre… sajna.)