Letűnt diktátorok leckéje

      Sok olyan uralkodó odaveszett már a történelemben, aki reszketett a hatalomért, és mindennél többet bevetett azért, hogy megkaparintsa. Ezek azután soha nem arra használták a köz bizalmából szerzett hatalmukat, amire az való, vagyis hogy lendítsenek a sokaság életén. Nem, ezek csak­is a saját életükön akartak lendíteni, és persze közben a hatalom bódulatában élni. A nem hatalmaskodó nem érti ezt a nagyravágyást, az akaratnak e herkulesi erejét, csak értetlenül nézi, hogy mire jó feszíteni a hatalomban, és közben sok-sok ember életét tönkretenni. Különös vágy, szinte már az esztétika birodalmába tartozik. És ezért az abszurd, mert mindenható hatalomért küzdeni kell, szüntelenül harcolni. Innen ered a vezetőnek ez a gyermekes katonásdija, az egész életére elrendelt önkéntes sorakozója. Ehhez a harchoz kell a propaganda, amelyet már Hitler és Mussolini is nagy örömmel használt; a józan ember megdöbben, amikor kiderül, hogy a mi mai hatalmaskodóink is az ő találmányaikat alkalmazzák, mintha csak rendszeresen olvasnák példaképeiket. A propaganda igen hatásos szer, olyasmi, mint egy erős vegyület; ha bevetik, akkor a gyöngébb alkatúak elkábulnak tőle, és mint egy árhullám, milliószámra ragadja magával mindazokat, akik sokszor nem is tudják, hogy miért lelkesednek. Arról pedig végképpen nincs fogalmuk, hogy egyszerű játékszernek tartják őket, akik a saját érdekeiket is eldobják, ha imádni lehet az oltalmazó atyát.

A huszadik században egy ma már különös ismeretlen írta meg a propaganda természetrajzát. Egy orosz fiziológus, aki éppen azért tudta ezt megtenni, mert értette az emberi szervezet, a test működését. Pavlovnál tanult az 1910-es évek Szentpétervárján, szinte a szeme láttára bontakozott ki annak a kutyás feltételes reflexnek a teóriája, amelyet mi is olyan jól ismerünk az iskolából. Szergej Csahotyin (eredeti orosz nevén Szergej Sztyepanovics Csakhotin) cikázott Európában, dolgozott Röntgennel, kapcsolatban állt Einsteinnel, Trockijjal, Simmellel, és segítette Léon Blum francia miniszterelnököt is. 1939-ben írta meg franciául azt a könyvét, amely azután a propagandatudomány egyik fő műve lett. Az a címe: A tömegek megerőszakolása a politikai propaganda segítségével. Arról szól, a fiziológiában szerzett tudás hogyan működött a náci propagandában. Hitlernek és Mussolininak – és általában a diktátoroknak – fogalmuk sem volt arról, hogyan működik a feltételes reflex, ez a beidomított tudás, mégis alkalmazták, mert ráéreztek. Ennek a könyvnek persze nem örültek a Franciaországot elárasztó náci csapatok, el is kobozták és bezúzták. De Csahotyin a saját korában, a harmincas években nem csak e könyve révén lett ismert. Németországban élő szociáldemokrataként az akkor még nem hatalomban lévő, de oda törtető nácik vad ellenfele lett; a Weimari Köztársaság nagy védelmezője. Ő találta ki a később híressé lett Drei Pfeile, Három nyíl jelképet, amely délnyugatra mutat, és amellyel könnyen át lehetett satírozni a házfalakat belepő horogkereszteket.

Tömeg és ösztönök

Akkor, már a harmincas években az ember működését kutatók tisztában voltak a négy fontos ösztön jelentőségével; a legerősebb a harci ösztön, azután következik a táplálkozási vagy önfenntartási ösztön, majd a szexuális, azaz fajfenntartási, és végül a leggyengébb az anyai, vagyis az utódról gondoskodó ösztön. A táplálkozási ösztönre épített feltételes reflex kialakulásához ötven-hatvan ismétlés kell, a harci ösztönre építetthez egy-két ismétlés elegendő. Csahotyin rendszerében ezért nagy jelentősége van annak, hogy a harci ösztön a legerősebb, a náci propaganda ugyanis – alighanem öntudatlanul – erre épült. Állandóan támadásra hívott, hadi szellemben létezett, a háborúzó lélek volt számára a legfontosabb. Ez az, amiben a mai Magyarország is él; az országvezető, mint egy korszerű Don Quijote, szüntelen harcol, és mindent képes megtámadni, ami a keze ügyébe kerül.

Csahotyin, mint Pavlov-tanítvány azt mondja: a náci propaganda úgy alakítja ki a reflexet, hogy a szavakat izgató kondicionáló eszközként használja. Árasztja a félelmet, a gyűlöletet, fenyeget, és amikor már kellőképpen átitatta a köz levegőjét, elegendő egy jel, és az emberekben elindul a kívánt reakció. Hitler 1938. szeptember 27-én a Sportpalotában fegyverkezésről szónokol, vadul gyűlöli a világot. Németország rajongva hallgatja; később már elegendő, ha a nép rápillant egy horogkeresztre, és ugyanazt fogja érezni. Ma nincs horogkereszt, helyette ott vannak a rémes plakátok, az ellenzék fő embereit gyalázó szavak, melyeket az internet megbízottjai – afféle szellemi Gauleiterek – sugároznak. Goebbels magához ragadta a rádiót, a filmhíradót, és nem volt olyan szabadjára engedett hír, amelyet ne ellenőrzött volna valamilyen náci szem. Előttünk van a hírhedett, 1942-ből való Goebbels-mondat: „A köznép rendszerint primitívebb, mint képzeljük. A propagandának tehát lényegében mindig egyszerűnek és ismétlődőnek kell lennie.” Egy demokráciának nincsen szüksége propagandára, ilyen minisztériumra pedig végképpen nincs. Mire is használná? Az uralkodni vágyó vezetők propagandaminisztériumot tartanak, bárhogyan hívják is azt: „Birodalmi Népfelvilágosító és Propagandaminisztériumnak” vagy „Miniszterelnöki Kabinetirodának”. Az előbbi kebelében működött a „Wochenschaureferat”, a filmhíradókat ellenőrző hatóság Hans Wiedemann vezetésével, aki a nevezetes, 1933-tól nácivá lett UFA (Universum-Film Aktiengesellschaft) híradóit egyetlen „hivatalos verzióba” tömörítette. Ez volt a KESMA őse és előképe. Filmhíradót, persze, ma már nem néznek, mert nincs; rádióadás viszont van, olyan, mint akkor. A Harmadik Birodalomban olyan rádiókat árultak, amelyekkel csak a „hivatalos” adásokat lehetett hallgatni. Néprádiónak hívták, és így reklámozták: „a Néprádióval egész Németország hallja a Führert”. Ezt a rádiót különben úgy becézték, hogy „Goebbels  Schnauze”, vagyis Goebbels-pofa; nagyjából olyan éllel hangzott ez akkor, mint ahogyan ma a NER szót használják. Minden egy kézben volt, rádió, híradó, Megafon. Ez a propagandarendszer nagyszerű mintának bizonyul ma is, amelyet a náci világról szóló elemzések úgy írnak le, mint amelyik a meggyőzés egyik legrégebbi technikáját dobja be: a félelemkeltést. Bár vannak olyanok is, akik azt mondják, szó sincs meggyőzésről vagy rábeszélésről, mert egyszerűen kiküszöbölik a racionalitást.

Távol az észtől

És csakugyan, Csahotyin azt mondja nekünk, hogy ez a tömegek megerőszakolása: „Hitler a harci ösztönökre alapozta szuggesztív propagandáját, és a lelki erőszakra épített, miközben valóságos erőszakot is alkalmazott. A Mein Kampfban ezt mondja: »Egy eltökélt útonálló mindig meg tudja akadályozni a tisztességes embert abban, hogy politikai tevékenységét gyakorolja.« Ő maga alkalmazta is ezt a gyakorlatban, amikor csapatai (az SA) erőszakkal megakadályozták az ellenfeleit abban, hogy utcai gyűléseket tartsanak.” És az emigráns orosz zavarba ejtőn beszélt 1939-ben a könyvében a mi mai magyar napjainkról: „A politikai harc soha nem áll meg, a propaganda nem szünetelhet. Ezt Hitler alaposan megértette: a propagandagépezet működése nem korlátozódott a választások időszakára. Folyamatosan dolgozott, a következő szabály alapján: nem szabad elmélkedésre időt hagyni azok számára, akikhez szól.” Amúgy is minden nagyon gyorsan történik; a sebesség kora már a tizenkilencedik század végén elkezdődött, a gyorsvonat, a repülő, a rádió fontos, de idegessé teszi az embert. Alfred Adler orvos, aki azután a pszichológiában találta meg az útját, azt mondta a század első harmadában, hogy a mai ember neurotikus, ezért könnyen hatalmába keríti a félelem, és akkor nyugodt, ha vezeti őt valaki. Akkor nyugodt, ha megvédik, legkivált akkor, amikor a legfőbb vezető kiterjeszti szárnyát mindenkire, aki rá szavazott. De végül azokra is, akik nem. A jó vezető mindenkit óv.

Csahotyin azt mondja, hogy a náci és a bolsevik propaganda technikailag teljesen egyforma; csakugyan rokonok, méghozzá igen közeliek, mert mindkettő ugyanarra a lélekre emeli föl hatalmas építményét. Csak annyi a különbség, hogy Hitler országában a félelem terelte a tömeget az óhajtott irányba; a Führer nem is felejtette el többször is megjegyezni, hogy a német nép döntött. Sztálin inkább a harci ösztönöket ébresztette föl, amelyekkel azután sokkal lelkesebben lehet az ellenségnek menni, és az már mindegy, hogy ellenséges országról, betörő migránsról vagy filantróp aggastyánról van-e szó. Magyarországon ma mindkét iskola – egyesítve – jól teljesít; a náci és a bolsevik elvek egybegyúrva működnek, hozzák az eredményt.

A frusztrált kispolgár

Persze az sem mindegy, hogy a vezérben milyen lelket látunk. Hitler vérbeli kispolgár volt, éppen olyan, amilyet a német korszerű expresszionisták megírtak. Mint Hans Fallada kereskedősegédje, Pinnenberg, a Mi lesz veled, emberke? című regényében, vagy Alfred Döblin Franz Biberkopfja a Berlin Alexanderplatzban. Hitler is ilyen ődöngőként kezdte, csakhogy ő frusztrált volt, így fölismerte magában, hogy ő a nép embere. A nácizmus képes volt arra, hogy igen gyorsan az átlag némethez alkalmazkodjon, ezért azután a rendszert nem a proletariátus támogatta, hanem a kispolgárság. Ma már a Kárpát-medencében proletariátus alig-alig van, helyette ott a propagandán nevelkedett és az ösztönökön tartott, szépen szavazó kispolgár, akinek biztosan tetszik is a kolbásztöltés, a pálinkázás és a futballszurkolók fura sálja.

Az 1936-os nürnbergi pártnap nagy hangon hirdette: „A propaganda vezetett bennünket a hatalomhoz, a propaganda révén tudtuk megőrizni a hatalmat, és végül a propaganda segítségével fogjuk meghódítani a világot.” Már a náci rendszer sem volt nagyon találékony, bár igaz, hogy sikeres. Szinte minden kelléket a szovjet szocializmustól és az olasz fasizmustól vett át. Arról nem tehetett, hogy később érkezett. Mindenesetre Csahotyin – számunkra hátborzongatón, mert az gondoljuk, hogy az efféle hasonlóság nagyon ritka – lehelyezi azt a három sarokkövet, amely a Harmadik Birodalom propagandáját meghatározza: lemondás az erkölcsi szempontokról, a tömeg ösztönére kell hatni, és a tömeg feltételes reflexeit kell kiépíteni. És még azt is elmondja, hogy a propaganda sajnos drága, ezért Hitler minden skrupulus nélkül veszi el erre a pénzt. Ezt Golo Mann is megírja Németország-történetében, Goebbelst idézve: „Most könnyű vezetni a harcot, mert az állam valamennyi eszközét igénybe vehetjük. A rádió és a sajtó a rendelkezésünkre áll, az agitáció mesterművét fogjuk szállítani.”

Pártiak

Az lehet a különös érzésünk, hogy Csahotyin, ez az igazi baloldali 1939-ben lemásolta a XXI. századi jövőt. A mi jelenünket. Egy évvel korábbról, az 1938-as, gyalázatos müncheni egyezmény idejéből ezt írja: „Azok a lelkek, akiket Hitler propagandája megnyert magának, azt akarták elhitetni, hogy akkoriban Angliában és Franciaországban voltak a háborúpártiak és a békepártiak. Szerintük az európai válságot e két csoport harca határozta meg – pontosan ez volt Hitler és Mussolini elgondolása, amely az ő kezükre játszott. Valójában voltak olyanok, akik engedtek az erőszak vonzásának, és voltak olyanok, akik kertelés nélkül a diktatúrákkal tartottak. Másfelől viszont voltak a felvilágosultak, akik tisztán látták, hogy hová vezetnek az állandó engedmények, és akik nem háborút akartak.” És nézzük meg még, mit ír a náci újság, a Der Angriff (magyarul egyszerűen támadást vagy rohamot jelent…) arról az időről, amikor a szociáldemokrata Vasfront és az SA állt szemben egymással: „Július 12-én Goebbels lapja, a Der Angriff első oldalán hozta nagy betűkkel, vörös keretben: »A vörös gyilkosok 20 000 embert akarnak lángokban elpusztítani«.” Az ember nemigen tudja eldönteni, hogy a lelkes és önkéntes nácizmuskutatók a mélyből hozzák-e föl a „háborúpárti” és „békepárti” szavakat, vagy pedig maguk is ki tudják találni ezt a rettenetet.

Ám ahhoz, hogy a propaganda jól működjék, arra is szükség van, hogy mondatait, mérgező cseppjeit befogadják. Az autoriter rendszernek nem elegendő, hogy kormányoz és uralkodik. Az kevés, a lelkekre is szüksége van. Azok pedig állnak a hatalom rendelkezésére, kiszolgáltatva, föladva önmagukat csaknem észrevétlenül. Jó lenne tudni, hogy mi történik a szívek mélyén akkor, amikor ezek a megdolgozott lelkek odadobják magukat a hatalomnak, miközben nem tudják, hogy csak kihasználják őket. De ez már a tömeglélektan világa, melynek egyik legkorábbi kutatója a XIX–XX. század fordulójából Gustav Le Bon. A tömegek lélektana című ismert könyvén kívül van egy másik, hasonlóan elemző műve, annak az a címe: Az új idők pszichológiája. Ebben azt mondja el, hogy a meggyőződés és az ismeret mekkora ellentétben áll egymással. Akkor leszünk meggyőződöttek, amikor öntudatlanul csatlakozunk valamiféle elvhez. „A meggyőződés főleg szuggesztió és lelki fertőződés útján terjed.” „Lelki ragály”-t mond arra, amikor öntudatlanul tömegével fogadnak el érzelmeket. Az ismeret viszont az értelemből fakad, „a tapasztalat gyermeke”. Meglehet, már egy évszázada annak, hogy ezeket leírta, de akkor is igaza van: „nagyon nehéz dolog ismereteket szerezni, de igen könnyű meggyőződésekre tenni szert”. Azt mondják, Le Bon már régi; hogy valamikor nagyszerű volt, de mára avítt lett. Ám az emberi lélek bonyolult szerkezet, működése alig-alig változik valamit a hosszú évezredek alatt. Van, aki filozófusoktól tanul, mert a bölcsességre, a jóra vágyik, és észreveszi az életet. És vannak, akik letűnt diktátoroktól tanulnak. Nekik elegendő a hatalom.

A szerző nincs megnevezve. Közzé tette Trom András és M.Lengyel László