Posted by Nagy József: Omma – Városmajor
Tóth Zsuzsanna
Valamikor az ősidőkben már sokat hallottam Nagy Józsefről – Szkéné-beli jelenlétéről, később az általa alapított JEL Színházról, s tudomásom volt rendkívüli elismeréseiről is – többek között a Taormina Európa nagydíjról, amit az Európai Színházak Szövetsége oszt ki. (És amit az általam rendkívül módon csodált Ariane Mnouchkine, továbbá Peter Brook és George Stehler is birtokol.) Vagyis, nyugodtan állíthatjuk, hogy a világhírű, Vajdaságból származó, de többnyire Franciaországban alkotó (bár itthon a Trafót is igazgatta egy cikluson át) táncos, koreográfus, rendező, képzőművész, pantomimes – vagyis igazi, sokoldalú művész – önmagában megérdemelne egy hosszabb méltatást.
Természetesen ez a rövid írás nem céloz semmi hasonlót. Sőt, a Városmajori Szabadtéri Színpadon látott Omma című előadásáról is inkább csak benyomásaimat rögzítem. Még az sem egyszerű. (Nem mellesleg köszönetet kell mondani a Városmajori Színpadnak már az előadás meghívásáért is, hogy ilyen nagyszerű élményekkel kényezteti közönségét.)
Bizonyos vagyok abban, hogy világ színházi jelenségei között az Omma az elmúlt időszak egyik legkülönlegesebb darabja. Az Afrika különböző országaiból érkező nyolc férfi táncos magával ragadó, dús szövetű élményt nyújt. És voltaképpen mindegy, hogy mit ír a beharangozó – mindenki saját maga alkotja meg a maga előadását abból az energia- és látványözönből, amivel az egyórás előadás alatt szembesül. Biztos vagyok benne, hogy az asszociációk sokasága csak együtt adhatná az előadás teljes értelmezési spektrumát.
A hihetetlen dinamikával mozgó táncosok a legkülönbözőbb táncnyelveket tudják s anyanyelvi szinten használják, így hoznak létre valamit, ami egységes, új és csak rájuk jellemző. Nem lenne túlzás, ha azt állítanám, hogy egy önálló univerzumot alkotnak meg, s ebben természetesen Josef Nadj érdemei hangsúlyosak. A mozgáson túl azt is bámulatattal érzékelhetjük, ahogyan a legartikulálatlanabb hangzásgyakorlatok ritmikája is zenévé, értelmezhető kórussá válik. Az előadás alatt – ha jól figyeltem – az első öt percben elhangzik (magyarul) a „fekete” szó; s a színpadon nyolc fekete férfi, fekete öltönyben, ing nélkül, mezítláb. Majd a vége felé egy teljes mondat is kihallik: a Föld üres… Ettől azt érezzük, hogy a Földet védeni kellene attól, hogy kiüresedjen.
Egyébként, ha van is megszólalás, az többnyire hangutánzás, halandzsa (vagy esetleg a táncosok saját nyelvük zenéjét használják). Mégis, ahogy ezek a hangok kiteljesednek, bár nem tudjuk, pontosan, mi történik, de azonnal meggyőződésünkké válik, hogy valami fontos történik. Mindennek érezhetően oka és jelentése van – még ha nem is egyértelmű. A zenei alap eleinte szinte csak ritmus – többnyire a táncosok által keltett hanghatások, testdobok –, ami később szélesedik ki, s válnak benne felismerhetővé hangszerek is.
A mozgásokban a tánctörténet sok eleme felismerhető – ám nem vagyok szakember, hogy megnevezzem mindet, inkább nem próbálkozom. Amit látunk, egyszerre ősi és nagyon mai. Meghökkentő és lenyűgöző. A legkülönfélébb élőlényektől, és élettelen dolgoktól kölcsönzött mozgásrendszer, s ez többnyire elemelkedik a valóságtól. A barlang falára rajzoló ősember rituális gesztusai, a törzsi táncok idézete, a harcra készülés, az ölés mozdulatai, a kitaszítottság és összetartozás, az egymásra figyelés szertartásai – mind megjelentek benne számomra. Állati mozdulatok, sőt, ha úgy tetszik a gerinc kiegyenesedésének fejlődési folyamata, a mechanikus, bábos jellegű mozgások, szertartás és stilizáció, rítus és hétköznapiság. Mindenről beszél a táncuk. A testek verítéktől fénylenek, ők mégis látható módon mintha semmiféle fáradtságot nem ismernének, telerajzolják a színpadot mozgásukkal, könnyedén, káprázatosan. Akárha nyolc sámán táncolna.
Az utolsó részekben először szólal meg igazán felismerhető zene, bár meglehetősen csúfondárosan, afféle zenei parafrázisként ható New Orleans-i jazz. Mintegy halottvivőként látjuk a táncosokat, majd a két, vállon vitt alakot – miközben látszólag sírba-helyezik őket, életre is animálják. Piros fonal köti össze őket, s az egyik szinte felhúzza magához a másikat. Élők? Holtak? Csak az biztos, hogy össze vagyunk kötve, egymáshoz tartozunk. Büntetés ez vagy megváltás? Semmi nem ér véget. Az élet vörös fonala nem szakad el… Ezt véltem érteni – és ez örömmel töltött el.
Nagy József – Josef Nadj
Őszintén sajnálom, hogy most nem írhatom azt, ne hagyják ki az előadást. Mert nem tudni, mikor láthatjuk őket újra.
Fotók: Sophie Carles, labiennaledelyon.com
OMMA
Városmajori Szabadtéri Színpad (2023. július 1.)
Koreográfus: Josef Nadj
Szereplők: Djino Alolo Sabin, Timothé Ballo, Abdel Kader Diop, Aipeur Foundou, Bi Jean Ronsard Irié, Jean-Paul Mehansio, Marius Sawadogo, Boukson Séré