Posted by Ferber Katalin
>No már akinek sikerült.
Generációmból sokaknak.Kivétel nélkül mindegyikőjük remekül érzi magát, nagyszerű, vagyis sikeres karrierrel büszkélkedhet.
Bár ez az intim szféra, meggyőződésem, hogy egyikőjüknek sincs lelkiismeretfurdalása, egyikőjük sem gondolta egykoron és ma, hogy bármit rosszul csinált volna.
Élni kell és jól. Az alábbiak generációs társaim némelyikének pályafutásából lettek összegyúrva, s kizárólag azért tartom megírásra érdemesnek, mert meggyőződésem hogy ők sok mindenhez mintát adtak a mai kevesek által rajongva tisztelt és sokak által dühös indulattal szidott- utánunk jövő generációknak. Vigyázzunk, mert ugyan nem tudjuk hogy ezt tettük, s ezt tesszük, ők, az utánunk jövők a mi egykori utunkat követik. Vagyis amikor mi haragszunk rájuk, magunkra is haragszunk, bár nem tudunk erről. Amikor mélységesen felháborodunk fékevesztett szerzéseiken, nem jut eszünkbe, hogy generációm ügyesebbjei sem tettek mást, legfeljebb másképp. (Itt nem puszta formaságként: minden egybeesés megtörtént eseményekkel, vagy személyekkel pusztán a véletlen műve.)
A kollégiumi szobában keresett meg először. Hárman voltunk a szobában, s bár amikor beállított, ugyan szobatársaim nem voltak ott, azért én a lehető legnagyobb udvariassággal és kíváncsisággal fogadtam. Parízeres zsömlét ettünk, teáztunk, mindenféléről beszélgettünk. Jóval fiatalabb volt nálam, ő is ugyanarra az egyetemre járt, ahova én, s bizony ő nagyon vonzó fiatalember benyomását keltette. Kicsit ügyetlenül szellemeskedett, szüleiről mesélt, aztán egy középiskolai tanáráról, aki a kelleténél jobban kedvelte őt. Én ugyan nem sokat értettem akkor az utalásaiból, s csak évek múlva jöttem rá, hogy a fiatalemberbe férfi osztályfőnöke volt szerelmes.
Halkszavú volt, elgondolkodva beszélt. Mivel én akkoriban harsány voltam, minden hallgatag csendes embert őszintén csodáltam, s valami olyasmit hittem, hogy a halkszavú emberek mindig megfontoltak, néha még irigyeltem is őket. Csak évtizedekkel később jöttem rá, hogy új haverom nem elgondolkodott, hanem egyszerűen az óvatosság tagolta a mondatait. Gondosan meghallgatott mindenkit, s véleményét, ha volt, akkor mindig a beszélgetőpartneréhez igazította.
Jó haverok lettünk, semmi több, aztán ő az ötödik évet már nem a hazai egyetemen végezte, hanem egy másik évfolyamtársammal együtt egy évet a tengerentúl egy-egy országában töltött. Tudta a nyelvet, ezért választották erre ki őt.
Úgy emlékszem, két évvel később ösztöndíja helyszínéről jött feleséggel kezdte meg új életét Budapesten. Bár sohasem voltunk közeli barátok, akkori újságírói állásomnak köszönhetően gyakrabban találkoztunk. Így, no meg a cikkeim témáinak köszönhetően tudtam meg, hogy ő “privatizáló” szakember lett a magyar állam vagyonügynökségén. Nem volt közöm soha az ott folyó stiklikhez mondta ártatlan tekintettel, hiszen én a nemzetközi kapcsolatok osztályán dolgoztam.. (Nem mondtam neki, hogy épp ezért lehetett nagyon sok köze ezekhez.) Néhány évvel később már a főváros egyik legszebb kerületében kezdett építkezni, hamarosan megszületett az első gyerekük is, aztán ki tudja miért, a házasságuk elromlott, zajosan, rengeteg veszekedéssel, miközben már két gyerek kapaszkodott a haverom lábába, az ordítozástól megrémülve.
Messzire mentem 1993-ban, s néhány évvel később, mikor Budapesten voltam, ismét találkoztunk. Már nem volt a vagyonügynökségnél, egy informatikai cégnél dolgozott, de gyorsan kiderült, hogy az valamelyik minisztérium cége volt, vagyis állami.
Az én haverom nem volt a kinézetén és halkszavúságán kívül semmiben rendkívüli. Tudott két nyelven az anyanyelvén kívül, de én sohasem beszélgettem vele semmi olyanról amire érdemes lett volna örömmel visszagondolnom. Egy alkalommal meghívott a már üresen álló hatalmas házába, miközben két kutyusa szorgosan szagolgatott engem, az idegent. A gyerekei felnőttek, mindkettő külföldön tanult, hiszen ők is többnyelvűek voltak. Aztán kaptam tőle Tokióban egy üzenetet hogy ugyan intézzem el már az egyik gyerekének a valamit, mert az ő gyereke nagyon érdeklődik Tokió iránt.…. Visszaírtam, hogy én magamnak sem tudok semmit “elintézni”, nemhogy másoknak, ugyanis Japán teljesítmény-alapú, különösen ha külföldiekről van szó. Ma sem tudom megmagyarázni magamnak, miért támadt nagyon rossz érzésem a haverom kérése után. Természetesen nem ő volt az első és az egyetlen, aki szívességet kért tőlem, mert én bizonyára bármit el tudok intézni, hiszen Japánban vagyok, így ezt már megszoktam .A rossz érzésem amiatt volt hogy visszamenőleg is megértettem, az ő halkszavúsága, állhatatos alkalmazkodása, személyes kapcsolatainak köszönhetően “bejött”: s biztos volt abban, hogy ez a gyerekeinek is bejön majd. (Bejött nekik is. )Rengeteg év telt el, s egy közös ismerősünktől hallottam, hogy végre el tudott válni, a volt nej visszatért hazájába, s az én haverom utalt neki minden hónapban pénzt-abból élt.
Rengeteg év telt el megint. Budapesten, egy zord téli napon miközben elszörnyedve bámultam a lebetonozott parlament környékét, mert akkor láttam először, szembejött velem az én haverom. Testesebb lett, (magától értetődő hogy az idő mindenkit kikezd csak másként), s szó szerint fölém tornyosulva, régi mosolyát útközben (?) elvesztve rám köszönt .Semmitmondó kérdések cseréje, hol vagy, hogy vagy, én ugye aki már akkor rég nem Japánban voltam, “csak” Berlinben, ámulva hallottam, hogy ő nagykövet egy távoli országban. Annyit még azért ehhez hozzátett, hogy az informatikai cégnél vele dolgozó titkárnőjét vette el feleségül. Lányai remekül, az egyik A országban, a másik a B-ben, ő most épp valami diplomaták hivatalos értekezletére jött Budapestre. Gratuláltam neki. Ő pedig csak annyit kérdezett: s hogy töltöd így az idődet? Mit tudsz egész nap csinálni, hiszen nem dolgozol már a japán egyetemen! Nem unatkozol?Elmondtam hogy írok ezt-azt, hogy tervezem a saját weboldalam elindítását, s köszönöm jól vagyok. Weboldal? Az nagyon érdekes, mondta, de a tekintetet az ellenkezőjéről tanúskodott. Kezembe nyomta a névjegyét (nagykövet), s egy mozdulattal el is búcsúzott. Még utánam szólt: feltétlenül értesíts ha elindul a weboldalad. Néztem ahogy elballag, komótosan, ahogy egy vezető diplomatához illik. Ahelyett, hogy a méretes oroszlán méretes hátsóján merengtem volna, csak egyetlen dolgon gondolkoztam. Hogyan lett vezető diplomata az az ember, aki a két nyelven kívül az égvilágon semmilyen szakmai tudással nem rendelkezett? Vagy én csináltam évtizedeken át valamit nagyon rosszul, hogy nem vittem sokra?Kinevettem magam. Hazamentem és miszlikekre tépve a névjegyet, kidobtam a szemétbe.