Hol a lé?

Tamás Ervin
Át kell nézni, mennyire hatékonyan költik el az állami pénzt – erről jelent meg egy határozat a kedd késő este kiadott Magyar Közlönyben.
Varga Mihály kapta a feladatot, hogy a többi miniszterrel együtt dolgozva megnézze, hogyan költötték el a pénzeket.
Emlékszem egy korábbi kampány plakátjára, amely az akkori Fidesz védjegyével operált, egy kifacsart narancsot mutatott, s a kérdésre: hol a lé? Jelenleg a hatalom éppen az ellenzék felé fordítja a kérdést, ami akkor is a gátlástalanság netovábbja, ha van benne igazság. Ha igaz a mondás, hogy először a házad előtt söpörj, ebben az esetben kétszeresen az. Az állam a legnagyobb pazarló. Ez talán nem is volna olyan feltűnő, hiszen amikor konjunktúra van, mindegyik rezsim imádja szórni a pénzt, eszük ágába nem jut föltölteni a kamrát, tartalékolni rosszabb időkre. Ragályos, hogy mindig azt hiszik, nem lesz krízis, válság, váratlan helyzet – pedig példák sora tanúsítja, hogy érkezni fog az, aminek nem kéne jönnie. Orbán kormánya azonban még e műfajban is unortodox, politikájának eminens eleme, hogy kegyencvilágot épít, pontosan körülhatárolva, hogy kiket foghat meg egy zsák krumplival és kihez dob milliárdokat. A függési viszonyok, hálók, az alá- és fölérendeltségi életek zsibbasztó hatásúak, viszont rettentő drágák, s a közjó
szempontjából öncélúak, ráadásul a pénz mágnesét egyre gátlástalanabbul használják azok is, akik a maguk szintjén szintén ezt találják üdvözítő megoldásnak – mármint saját számlára. Kusza, áttekinthetetlen és szubjektív az úgynevezett forrásmegosztás, nincsen nap, hogy ne értesülnénk valamiféle stikliről, herdálásról, lekenyerezésről a betagozódottak legnagyobb örömére.

Az állam és a rezsim soha ilyen szorosan és mértékben nem fonódott össze a hatalom megváltoztathatatlansága jegyében. Hogy most eljött-e az igazság pillanata? A kijózanodás, a kiábrándulás késni fog akkor is, ha következik a beszolgáltatás keserű szakasza, ami érinteni fogja a legszentebb vívmányokat is. Ám az elvakult hívek fülébe annál sebesebben (és drágábban) ömlik az elcsépelt mantra, hogy kik és miért tehetnek erről, ők pedig ezzel a mixszel – hevesen bólogatva- egyetértenek. Lesz demográfiai csúcs, közben hatványozottan nő a tápszerek ára. Lesznek menzabotrányok és fényes sportversenyek. Kilakoltatások és ingatlanok nagyvonalú adományozása azoknak, akik megérdemlik. Számtalan bevétel és kivétel. Még azzal a képtelenséggel is megbirkózik a köz, hogy a pedagógusok bérét azért nem lehet emelni, mert nem érkeznek az uniós pénzek. Egyszer csak azonban finomít ezen a miniszter, tarthatatlannak nevezve a helyzetet sejteti, a kormány az uniós pénz nélkül is lépni fog, sajtójuk pedig naponta megbecsüli, hogy mennyi év múlva mekkora lesz majd a tanári fizetés. Közben Hadházy, lásd, szőrét hullató vidéki róka, makacsul sorolja a fölösleges beruházásokat, támogatásokat, a kiemelt ügyfeleket, kreált intézményeket, a pénznyelő, de a kurzusnak kedves vállalkozásokat, művészeket, egyházi személyeket. Hiába üres a kassza, egyesek mégis önfeledten tolonganak a kasszák előtt. Orbán mérnöki precizitással jelölte meg azokat, akiket meg akar nyerni magának. Évekkel ezelőtt Horn Gyula kapta meg tőle a magáét, panelprolizott veszettül, neki viszont sikerült a kegyencek és a plebsz ritkán összetartó táborát egyesíteni. Érdekes társaság gyűlt nála össze. A kényszerek napjainkban viszont elérik azokat a jó és kevésbé hasznos vívmányokat, amelyeket büszkén hirdetett meg a hatalom, a kedvezmények egész arzenálját használta fel ebből a célból, folytonosan emlékeztetve közönségét a gaz ellenzék otromba tettére, amellyel megvonta a 13-ik havi nyugdíjat. Az őszödi mértékegységgel mérve sokszoros hadováról, becsapásról, átgondolatlan dotációkról fog lekopni a máz, ha az állampolgár túllát a fondorlatosan összeeszkábált elvonásokon, ami csak látszólag nem landol végül az ő zsebe kárára.

A lista egyre hízik, de egyelőre sincs cselekvő befogadó közeg, mert hiányzik a hiteles és erős egyéniség, csapat, amelyikre a tömeg figyel és képes volna a vészcsengőn tartósan tartani a kezét. Hol itt, hol ott szólalnak meg az ominózus csengők, hangjukat okos politológusok elemzik, ahogy a később beállt csendet is. Az urak eközben persze idegesek, mosolyt fakasztó, hogy hirtelenjében megfogadják, hogy most aztán tényleg átnézik, mennyire hatékonyan költötte a pénzt az állam. Mintha nem tudnák. Igaz, másutt fogják megtalálni.

Címkép: Békési Joe