Pedagógiai razglednicák

kistibi – Kis Tibor

Tiszabő, 1978–1982

Az ifjú tanító távozik Jászberényből, ahol sok-sok jót megtanult. Egy dolog maradt ki a képzéséből: a valóság. Nem tudtam naplót vezetni, tanmenetet írni, adminisztrálni, pedig ezek a legfontosabb dolgok! Aztán szembejött a falu, az iskola. Én, aki azt gondoltam, hogy gyereket nem fogok bántani, hiszen ezt tanultam, a munkám harmadik napján fura helyzettel szembesültem. Tiszabő: már akkor hetven százalék roma az iskolában, akik mélyszegénységből jöttek. Az egyik hét-nyolc éves gyerek lekurvázta a feleségemet. Bele is rúgott. Ösztönből pofon vágtam. Feljelentettek! Az volt a tárgya a feljelentésnek, hogy kivertem a gyerek szemét. Aztán kiderült, hogy az „áldozat” bátyja néhány évvel ezelőtt kiszúrta vasvillával az öccse szemét, azóta üvegszemet visel. Lassan elcsitult az ügy, mert a tanácsnál (önkormányzatnál) ismerték a famíliát…

1980. Népszámlálás. Már akkor sem lehetett megélni a pedagógus-fizetésből, ezért elvállaltam, hogy számlálóbiztos leszek Tiszabőn. Én kaptam a cigánytelepet. A „tanácstól” két ember jött velem. Egy ügyintéző, egy vadász. Mielőtt a telephez értünk, a vadász lelőtt két kutyát. Én nem értettem. Aztán kiderült, hogy ez semmi más nem volt, csak a tekintély megteremtése. Egy viskó maradt meg az emlékezetemben. Vályogfal, nádtető. Döngölt padozat. Két „szoba”. Szalmával felhintve mindkettő. Egyikben egy tükör, sárral betapasztva. Iszonyatos bűz. Egy nagy szög, beverve a vályogba. Ez volt a szekrény, erre volt minden ruha akasztva. Itt huszonheten éltek. Egy férj, három feleség, huszonhárom gyerek. Legnagyobb problémát az jelentette, hogy a három feleséget milyen rubrikába írjuk. Amikor én kettőezer-ötszáz forintot kerestem, akkor ők több mint tízezer forintot kaptak családi pótlékként. Egy fillér nem szólt a gyerekekről, otthon enni sem kaptak igazán.

Ülök az orvosi rendelőben. Egy roma asszony oktatja fiatalabb társát. Ha dögöt főzöl, és nem akarsz bajt a gyerekednek, így csináld: az első forrást nagyon figyeld, mert minden habot le kell szedni róla. Aztán kiöntöd a vizet, újra főzöd, mindent leszedsz a tetejéről, újra felrakod. Harmadjára már nincsen hab, ha ügyes voltál. Abban van a méreg, ha leszedted, ehető a hús.

Pakolunk a teherautóra, Fótra költözünk. Jön egy anyuka. „Tanárbá, én nem tudok magának ajándékot venni, de ezt fogadja el tőlem, mert a fiam nagyon szerette magát.” És egy üveg gyümölcsbefőttet nyomott a kezembe.

Fóti Gyermekváros, 1982–1993

Diák és fiatal felnőtt koromban utáltam a színházat. Mit lehet négy fal között kezdeni? Az egész ellenkezett a szabadság-felfogásommal. Aztán, a Fóti Gyermekvárosban (becenevén Gyeri) három év nevelősködés után átkerültem a Gyeri általános iskolájába. (Nevelőnek lenni hosszú távon nem járható út. Vagy együttérzel a gondozottjaiddal és lelkileg beleroppansz, vagy távol tartod magadtól, és érzéketlen bunkóvá válsz.) Április 4-i, november 7-i ünnepségeket kellett rendeznem. Rájöttem, hogy ez milyen jó közösségi összetartó erő. Két osztályt vittem végig, színjátszottunk. Az igazgatóm elküldött Szentesre, egy tíznapos színjátszós képzésre, Bácskai Miska bácsihoz. Itt tanultam meg, mit is akarok.

A tíznapos képzés záró momentuma volt, hogy minden csoport megmutatta élőben, mit csinált a képzés időtartama alatt. A csoportunkkal rendezett egy előadást Miska bá’, de bemelegítésképpen végszavas játékot játszottunk a közönség előtt. Először Miska bá’ mondta a végszavakat, aztán felszólította a közönséget, hogy ők is mondjanak. Ott volt Debreczeni Tibor is, akitől a kajánság nem esett túl távol, és azt mondta végszónak: „Kaparj kurta, neked is jut!” Ledermedtünk. A helyzetből adódóan gondolkodási idő gyakorlatilag nem volt. Az egyik srác mondta, hogy játsszatok műtétet, a többit megoldom. Értetlenül néztünk rá, de elkezdtük. Szikét! Törlést! Esik a vérnyomás… Amikor érthetővé vált a kontextus, a fiú kiállt a színpad elejére, és azt mondta: „Kurta doktor urat várják az információnál!” Fergeteges ünneplést kaptunk.

Egy alkalommal a tornateremben próbáltunk, fáradtak és ingerlékenyek voltunk, egész nap próba, éjjel bulizás. Összevesztünk. Miska bá’ egy padon ült, nem szólt, csak mosolyogva nézett bennünket. Lassan esett le a tantusz, és nagyon-nagyon szégyelltük magunkat. Amikor elcsendesedtünk, Miska bá’, mintha mi sem történt volna folytatta a munkát. Talán a legnagyobb pedagógiai tanítás volt életemben.

Második színjátszós osztályom a Gyeriben tógában ballagott.

Fót, 3. sz. Általános Iskola (amiből lett a Németh Kálmán Általános és Alapfokú Művészeti Iskola lett), 1993–2015

Fóti Figurások. (Minden csoportomat Fóti Figurásoknak hívták, ha több volt, akkor számmal különböztettük őket meg.) Állandó szereplőivé váltunk az országos fesztiváloknak.

Volt egy kiemelkedően tehetséges csoport. Ágnes asszonyt játszottunk. Egy vidéki fesztiválra utaztunk, és menet közben megálltunk egy művelődési házban előadást tartani. Félvállról vették, nem volt igazából átütő előadás, ennek ellenére óriási közönségsiker volt. Én nagyon lebarmoltam őket. Ilyet nem lehet csinálni, mindegy hol, mikor, kinek játsszunk, csak teljes erőből szabad! Amikor megérkeztünk a szállásra, elvonultak egy szobába, és mindenfajta felnőtt segítség nélkül próbáltak. A darabot két évig játszottuk, közel száz előadást ért meg.

Janne Teller Semmi című regényéből csináltunk előadást, egy másik Figurás csoporttal. Debrecenben, az országoson egy közepes játékot produkáltak. Onnan Kárpátaljára indultunk turnézni. Bátyuban, a barátaik előtt egy eszméletlen jó előadást húztak elő a tarsolyból. Engem a guta ütögetett, hogy a szakmát leszarjuk, bezzeg a haverok előtt tudunk virítani!

Fehérlófiát játszottunk, Debrecen, országos fesztivál. Miska bá’, Rozika néni a zsűriben. Rozika néni a fesztivál végén megsúgta, hogy Miska bá’ neki azt mondta neki, hogy milyen jó lehet annak a gyereknek, aki a kistibi színjátszója. Ez volt életem legjobb zsűrizése.

Életformámmá vált a színjátszás. Őszi-tavaszi felkészítő táborok, utána „tájolás”, majd a fesztivál. Együtt táboroztunk, fesztiváloztunk. Másként nem is lehetett volna, fél életünket a csoportjainkkal töltöttük.

Nagy András László vezetésével megalakítottuk a Pest Megyei Drámapedagógusok Közösségét, aminek legnagyobb alkotása a Zamárdi tábor volt. Itt összecsereberéltük a gyerekeinket, senki sem a sajátjaival dolgozott, tíz nap után produkciót kellett mutatni. Hatalmas, semmihez nem hasonlítható élmény. 25 tábort csináltam végig, az 25 előadás, azaz csak 24, mert a Gilgamest még egyszer megcsináltam a vénekkel, azokkal a harmincon fölüli ifjakkal, akik az első verzióban 14 évesen játszottak. Ezt az előadást a sajátjaimmal is megcsináltam, Fóton. Eljutott Koppenhágába, a Gyermekszínjátszók Világfesztiváljára is.

Zamárdi akkor vált lehetetlen helyszínné, amikor a szomszédba költözött egy főzsaru. Mindenért feljelentett bennünket. Utolsó nap, előadások délutántól. Valahogy hagyománnyá vált, hogy az én játékom zárja a sorozatot a tábortűz melletti téren. Ekkorra már általában késő este volt. Elindul az előadás, villogó fényű rendőrautók érkeznek, és a rendőrök követelik, hogy fejezzük be az előadást, mert megsértjük az este tízkor érvénybe lépő csendrendeletet. Lapu Mari könyörgött a rendőrnek, hogy várjuk meg az előadás végét. A fakabát emberből volt, befejezhettük a játékot. Később tudtam meg, hogy a rendőr fegyelmit kapott, mert normális döntést hozott.

Ma már nincs sem Lapu Mari, sem a férje, Kovács Géza, sem NAL, sem Fodor Misi. Végtelenül hiányoznak.

2006-ban Csokonai-díjat kaptam. Az indoklásra legalább olyan büszke voltam, mind magára a tényre. „A magyar gyermekszínjátszás formanyelvének megújításáért.” A fóti feudalizmusban ez azonban nem volt hír. Fóton hír az, ha az asszonykórus nyikkan egyet, vagy a helyi naiv festő megfesti néhány tételben a polgármestert, vagy a helyi keresztény könnyűzenész a pápa előtt elénekli saját dalát. Hogy a gyerekekkel mi történik, senkit nem érdekel. Nem hagytam magam, elmentem a helyi újság szerkesztőjéhez, és kértem, csináljunk egy riportot. Csinált, megjelent.

Mahábháratát rendeztem. A világirodalom egyik leghosszabb eposza, kétszázezer sor. Elolvastam minden magyar fordítást, egy évig tanultam az indiai mitológiát. Élvezetes alámerülni egy idegen gondolkodásmódba. Az országoson a zsűrizésén az volt a fő kérdés, hogy miért nem magyar népmesét rendeztem.

Rendeztem egy „Ládába bújtatott pap” című előadást, ami nem tetszett az akkori polgármesternek. A felesége írt egy „zamatos” cikket, hogy én milyen kultúrszennyet állítok elő. Nekem pedig azt mondta, hogy ő megtiltja, hogy ezt az előadást tovább játsszuk. Én írtam egy rövid hírt az akkor még létező Esti Hírlapba, hogy a fóti polgármester cenzúrázza a gyerekeket. Na, ebből lett a nagy paláver.A kolléganőmet vették elő, azóta sem értem, miért. Írni akartam válaszcikket, a fóti szennylap nem közölte le. Aztán jót tett a kis csend, mert addigra megnyugodtam, és mivel ezt az előadást az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán vizsgarendezésként értékelte a drámatanszék vezetője, jeles minősítéssel, az értékelés szövegét küldtem el válaszként. Természetesen ez sem ment simán, előtte a MÚOSZ etikai bizottságához kellett fordulnom, hogy szóba álljanak velem, és megjelentessék.

Zamárdi. Fodor Misi megkért: „Nem boldogulok egy jelenettel. Nem csinálnád meg?” Boldog voltam, Misi nemcsak a barátom volt, mesteremnek is tekintettem. Megcsináltam a jelenetet. Előadás után jön az egyik ős-zamárdis legény. „– Te! Az a jelenet az teljesen olyan volt, mintha te csináltad volna. – Ja! Azért, mert én csináltam!” Ekkor értettem meg, hogy van felismerhető rendezői stílusom.

Rengeteget dolgoztunk, jöttek az eredmények. 2015-ben két csoportunk is továbbjutott az országosra. A feleségem Álomjárót rendezett Lázár Ervin meséiből, én az Elsötétített város a szeme című Ratkó-összeállítást vittem. Egyetlen iskola voltunk az országban, amelyik két csoportot is tudott delegálni. Nagyon büszkék voltunk. Aztán a tanévzáró ünnepélyen igazgatónk mosolyogva sorolta az eredményeket, a magasugró verseny 115. helyét, a megye 18 labdarúgó bajnokság 22. helyezését, mi kimaradtunk. Sértett és dühös voltam. Az ünnepély végén összefutottam az egyik helyettessel. Mondtam neki: Menjetek ti a jó … anyátokba. Ez volt az utolsó, a 22. év a Németh Kálmánban.

2015–2022

A gödöllői Petőfi Sándor Általános Iskolába mindketten országosan elismert rendezőként érkeztünk. A feleségem az osztályával kezdett színjátszani, nekem nehezebben ment, mert nem volt hagyománya a dolognak, felső tagozatban vadásztam a leendő játszókat. Itt más volt a levegő, mint Fóton. A tíz-egynéhány kilométer térben nem igazán, de időben nagyon elválasztja a két települést. A fóti korai feudalizmusból megérkeztünk a XXI. századba.

A walesi bárdok. A Költészet Napján játszottuk Gödöllő főterén. Gödöllő polgármestere kinyomozta, hogy ki rendezte az előadást, odajött hozzám, gratulált. Furcsa volt ez nekem, hiszen Fóton az ingyen rendezett városi ünnepségek végén sem tudta az ottani polgármester, hogy ki csinálta, még annyira sem erőltette meg magát, hogy a gyerekeknek mondjon köszönetet. Először azt gondoltam, hogy ez bunkóság. Nem: Fóton ez van szokásban. Nem baj, ha tahó egy vezető. Jóvanazúgy!

A walesi bárdok. Ötödikes gyerekekkel rendeztem. Aranyat kapott, de valami hiányzott. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy csináljuk tovább hatodikban is. Pilisborosjenőn próbáltunk a műv-házban, viszonylag kicsi térben, amikor már másfél éve játszottuk. És akkor megszólalt. Megszólalt az ének, a gyerekek látták magukat a terem hatalmas tükrében, és mindenki libabőrözött. Nem felejtem el a pillanatot. Új előadás született, és született húsz igazi színjátszó.

Toldi. Ugyanaz a csapat, mint A walesi bárdok gárdája. Elkészült az előadás, vittük tájolni a Vajdaságba. Előadás, majd próbákon a közönség reakciói alapján javítgattunk. A Toldi küzdelme a bikával jelenethez javasoltam a srácnak, hogy vegye le a pólóját, mutassa az izmokat a küzdelem előtt, legyen ez ilyen pankráció féle mutatvány-jelenet. A fiú nem volt hajlandó, amit meg is értettem. Hosszas rábeszélés után, talán a horgosi előadáson levette a pólót. Annyi facebook-üzenetet kapott horgosi leány-rajongóktól, hogy többet nem kellett könyörögnöm.

Ennek az aranykornak egy igazgatóváltással lett vége. Megjelent a narancs az iskolában. Rögtön tetten érhető volt a kultúraváltás. Nem kaptunk feladatot. Aki addig az értékrend tetején volt, az most az aljára került. A szakma helyett a nyelv került előtérbe. Az új igazgató ellopta a színjátszós pénzeinket. Telefonált a szponzoroknak, hogy mi méltatlanok vagyunk ezeknek a pénzeknek a felhasználására, ezért levették azt a kitételt, hogy az alapítványnak küldött pénzüket csak a színjátszók használhatják fel. Utolsó előadásomat Gödöllőn úgy teszteltem, hogy osztályokat hívtam meg a próbára. Még az az osztályfőnök is le lett barmolva, aki hajlandó volt eljönni, és megnézni az előadást. Ennek ellenére még továbbjutottunk az országosra. Hattyúdal, Mi hárman címmel.

Aztán egyszer a kolléganő sírva jön ki az igazgatótól, aki másfél órán keresztül alázta. Többségében olyan szövegekért, amiket én mondtam a tanáriban. Ezt már nem bírtam elviselni, bementem hozzá, és azt mondtam, hogy egy kollégával azért nem így kéne beszélni. Kiröhögött. Ekkor elszakadt a cérna. Belemásztam arcommal az arcába, és azt mondtam: – Röhögjél, bazmeg, megvárlak kinn a parkolóban, és összerugdallak.

Akkor már nem röhögött.

Fél évvel a nyugdíjam előtt indultam új állást keresni.

×××

Sikeres pálya volt? Sikertelen? Mindkettő igaz. Az a pedagógus, akit kedvelnek a gyerekek, elmagányosodik a tantestületében, mert irigységet vált ki. A kollégák irigységét. Több mint húsz év alatt mi ketten több eredményt értünk el, mint a Németh Kálmán egész tantestülete. Mégsem járt érte semmi. A kolléganő Gödöllő Ifjúságáért Díjat kapott Gödöllőn, amire a szülők terjesztették fel. A Csokonai-díjat a Drámapedagógiai Társaság felterjesztése alapján kaptam. Én sikeresnek érzem magam. Alkothattam, habár rengeteg konfliktust generált az, hogy az alkotás nem ismer kompromisszumokat.

A negyvennégy év tapasztalatából egy fontos következtetést vontam le. Menekülj minden olyan kapcsolatból, ami nem partnerségen alapul. Akár munkahelyi, akár baráti. Utálom a kiszolgáltatottságot, az uram-bátyám viszonyt, csak azt vagyok hajlandó tisztelni, akinek észt és tisztességet is adott az úr, nem csak hatalmat.