Posted by Fazekas Erzsébet
>A közvélemény-kutatások eredményét sokan fogadják kétkedve. Magyarázatuk általában az, hogy őket bezzeg még sose hívták fel. Nem tettek fel kérdéseket, személyes válaszaikra még senki se volt kíváncsi. Így véleményük sehol semmi ne tükrözheti. Márpedig így milyen alapon volnának általános érvényűek a közölt eredmények?!…
“>Az említett táborhoz a magam részéről már csak azért se tartozhatnék, mert nem vagyok már ’ártatlan’ (e téren sem). A minap ugyanis, a Gallup Intézetre hivatkozva, illő bemutatkozás után, arról érdeklődött valaki egy ismeretlen számról, hogy válaszolnék-e néhány kérdésére. Töprengés nélkül hárítottam. Ha nyomulósan az okát kérdezi (nyilván belső szabályzatuk tiltja, hogy így járjon el!), akár meg is mondhattam volna, azért alkalmatlan, mert éppen a híradót nézem. Ezzel pedig, tudtomon kívül, már válaszoltam volna egy még fel se tett kérdésre. Az már műsor(pontokon) kívüli adalék lett volna, ha azt mondom, bizalmatlan vagyok a kérdező, maga az intézmény iránt. Bár a Gallupról nem gondolnám, hogy politikailag motivált, egy irányba húzó kikérdezésre pécézett volna ki, ám haladékot akartam adni magamnak a mérlegelésre. Javasoltam a másnap délelőttöt. Ezt a női munkatárs nem tartotta megfelelőnek, mivel szakmailag alkalmatlan korai időpont. Megállapodtunk tehát a másnap délutánban.
”
Addigra volt időm megnézni a neten, hogy a Gallup kivonult Magyarországról – még a 2010-es évek végén. Jó okkal gyanakodtam. Elhatároztam, ha felhívnak, elsőként én fogok kérdést feltenni – arról például, hogy miért hivatkozott e neves intézetre. Közben rájöttem, a váratlan helyzetben nem kapcsoltam időben riporteri üzemmódba. Első mulasztásom: nem kérdeztem meg, a hívottak hány százaléka áll azonnal kötélnek.
>A megbeszélt napon percre pontosan csörgött a telefon. Nyilván automatát állítottak a számra. Talán túl gyorsan vettem fel, senki nem szólt a kagylóba. Letettem, csengett tovább. Majd egy férfi munkatárs jelentkezett, jól érthetően bemutatkozva. Egyből evvel szembesítettem: „Kit képvisel? Azt olvasom ugyanis, a Gallup nálunk nincs jelen.” Megnyugtatóan gyorsan érkezett válasza: „a Gallup megbízásából végez cégünk piac- és társadalomkutatást.” Mivel szavai közben egyből nyitni tudtam az IMAS honlapját, magyarázatát készségesen elfogadtam. Arról még akkor nem lehetett fogalmam, hogy bár életmódkutatásra hivatkozott, több kérdése nem egy ilyen sorba illeszkedőn hangzott. Nagyon is érzékeny területeket érintve (vallás, másság, abúzus), a lehető legegyértelműbb módon voltak politikai jellegűek. A legmagasabb poszton ülő politikus megítélésére vonatkozóan is!…
Érdeklődött arról is, van-e bizalmam a hadseregben, a bíróságokban, rendőrségben, a bankokban, magáncégekben. A választások tisztaságában. Szabad-e a média. Széles körben elterjedt-e itt a korrupció. Elégedett vagyok-e (igen/nem) a kormányzati munka színvonalával. Az ország vezetésével. Magyarország miniszterelnöke – szerintem – hogyan látja el feladatát (jól / rosszul)? A kérdezőbiztos felsorolt több országot (ez volt a sorrend: USA, Németország, Oroszország, Kína, az EU), ők miként végzik a kormányzati munkát. Nem bocsátkoztam vitába, hogy mióta ország az EU, s ugyan miféle kormányzati feladatai volnának… Arról se kérdeztem vissza, mennyiben vonatkozik az életmód(om)ra az, hogy szeretnék-e másik országba költözni, ha módom nyílna rá. „Hová menne?” „Finnországba” – válaszoltam, csak azért (a magyarázatomra a biztos nem lehetett kíváncsi), mert „épp most olvastam egy tavaszi Gallup-felmérésben, hogy a finnek tartják magukat a legboldogabb országban élőnek”.
Talán nem kell mondanom, a csaknem másfél órásra nyúlt beszélgetés nem az említett politikai kérdésekkel indult. Ezek inkább az utolsó harmadban kerültek sorra. Először túlestünk a kötelező kűrön, felolvasta az adatvédelmi ismertetőt (GDPR-t) a biztos, közölve még, nincs válaszadási kötelezettségem. Nem jár felelősséggel se az igen, se a nem válaszom. Nem tudnak azonosítani, véletlenszerűen jutottak hozzám. Végül azt tudakolta, hozzájárulok-e, hogy ’anyagomat’ továbbítsák a Gallup központjába, Amerikába. Minden válaszom névtelen – tartotta fontosnak nyugtatóan, ismételten megjegyezni. Nem tudják hozzám kötni, azonosítani. Nem mintha izgatna, de ebben azóta is kételkedem! Hiába magyarázta váltig, ő azt se tudja, milyen (mobil vagy vezetékes) számot hívott. Ha ő nem is, a ’rendszer’ azért tudhatja! Elvégre beállították, hogy másnap is ugyanezen a számon hívjanak! „Lehet, hogy nem tudja milyen számot, készüléket hívott? – kérdeztem tőle. Én meg nem voltam elég éber, s nem jegyeztem meg, ugyanarról a számról hívtak-e, mint tegnap.” „Biztos ugyanarról, de nem baj, hogy nem írta fel, mert amúgy se lehet minket visszahívni. Ha reklamálni szeretne, vagy panaszt tenni, adok számot, mail-címet, amin felveheti velünk a kapcsolatot.” (Végül nem kértem a számot, immár második mulasztásként…) Megjegyzem, bár vezetékes számunk úgymond titkos, nincs benne a telefonkönyvben, de manapság kinek okozna fejtörést egy előfizető azonosítása?!
Könnyedén túlléptünk mindezen, majd azon is, hogy bár a közvélemény-kutatás szervezői figyelnek rá, hogy a válaszadók nem, életkor, iskolai végzettség, szociális, gazdasági, társadalmi helyzet, település szerkezet stb. szerint megfelelő módon, arányosan képviseljék a lakosságot, ezt ugyan hogyan biztosítják az ilyen véletlenszerű kiválasztás esetén? Mi van, ha egy esetleg már túl népes, túlreprezentált kategória egyik tagja leszek? „Akkor a rendszer, mint létszám felettit, nem fogadja be ezt az adatsort” – magyarázta a biztos. „Az esetben pedig hiába dolgoztunk!” – rögzítettem a problémát az elején. (Amikor még csak nem is sejtettem, hogy ez esetben másfél óra menne a kukába.) A módszertanra vonatkozó után jött két konkrét kérdésem: „Hány tételből áll a listája?” „Nem tudom, sose számoltam össze. A gép léptet tovább, feltéve a soron következő kérdést” válaszolta V. Z. „Mennyi időt fog igénybe venni?” „15-20 percet” – lőtt alaposan mellé. Ha nem állítottam volna meg többször is értelmezését kérve, hogy mire utal a kérdés, mert így nem adható egyértelmű válasz, akkor is durván túlléptük volna az általa jelzett időkeretet – amikor végül is 143 kérdésére válaszoltam!
A teljes írás elolvasható az ÉS 2023. 26. (június 30-i) számában https://www.es.hu/cikk/2023-