Posted by Tamás Ervin
>Egyre arcátlanabbul jelölik különböző tisztségekre, elismerésekre a cimborákat, hódolókat, de leginkább azokat, akik minden fejcsóválás, kritika, zavar nélkül, teljes odaadással teljesítik a piramis tetejéről érkező parancsokat. Azt hiszem, mostanra a lojalitáshoz feltétlen engedelmesség is párosul, ami azért ritkán jár együtt az alkalmassággal, de legalábbis nehezebb rábukkanni a teljesítők azon egyedeire, akik reputációjukat is feladják bizonyos nagyságú és terjedelmű koncért. És mivel a kiválasztás bajosabb, a szakmai múlt és rátermettség egyre kevésbé szempont. Nincs se ízlés, se mérték a közéletnek ezt a szeletét érintő döntésekben sem. Volt persze, amikor valakik kedvéért akár törvényt is módosítottak, ami fogásnak ügyes, más értelemben kirívóan szemérmetlen, amik azonban mostanság már dömpingben előfordulnak, az még a sokévi átlagnál is aggasztóbb, mert még szépségflastrom, kakukktojás sem jár hozzá – mert minek.
Kukorelli megtörte a csendet a kitüntetések ügyében, s nem százak és százak írták alá a tiltakozást, mint ahogy akkor sem csap magasra a láng, amikor arról lehet olvasni, hogy a kormányfőnél mentegedődző Patyit és a CÖF koronás mozgalmárát, ifjabb Lomnicit jelöli a Fidesz az Alkotmánybíróság megüresedett helyeire. A negyedik kétharmad és a világ folyása mintha az utolsó gátakat is felszabadította volna, a hatalom habzsolását úgymond bírják gyomorral. Nem érzik, és nem számolnak ennek összes veszélyével, vagy a „nagy zabálás” utolsó filmkockáit látjuk. Kiüresedik minden szervezet, devalválódik minden plecsni, ficamot kapnak a szavak, az eszmék, az ígéretek a tettek tükrében.
Annak idején korholtam a szocikat, hogy nézzék már meg a rendszerváltást követő első parlamenti frakciójuk szellemi színvonalát és szembesítsék a mostanival, de bevallom, hogy igazságtalan voltam – végigsöpört a kontraszelekció az egész T. Házon – a kormánypárt széksoraiban is elvétve találni olyan embert, aki ne a buta vagy csak demagóg túlteljesítők táborában ostromolná a gazda elismerését, mindenféle töprengés, lelkifurdalás nélkül. Nem elég vezényszóra a gombot nyomogatni, „hozzáadott érték” nélkül gyanús a hasznos idióták serege, nevetséges tirádák és hűségnyilatkozatok szükségeltetnek a nap minden órájában. A karakter maximum a karakternélküliség csúcsteljesítményei esetén mutatkozhat meg, mint például Balla György esetében, aki úgy ítélte meg, hogy egy ellenzéki képviselő azért kéri számon Svédország NATO-csatlakozásának tendenciózus halogatását, mert a kapott dollárok fejében a gazdik parancsát teljesíti. Így senki nem idézte fel az országgyűlés március 1-i ülését, amelyen együtt tárgyalták a finn és a svéd NATO- felvételt, semmi különbséget nem téve a két ország között. A Hvg.hu idézi Sztáray Péter külügyi államtitkár akkori kijelentését, mely szerint bár Finnország és Svédország részéről gyakran éri hazánkat megalapozatlan és igazságtalan kritika, Magyarország biztonsága, a béke megteremtése és fenntartása elsődleges érdeket képvisel. Kérte, hogy a parlament támogassa Finnország és Svédország mielőbbi NATO-csatlakozását. Azóta tragikomédiába torkollott a történet, megtűzdelve számos kabaréelemmel, süket hadovával és megbotránkoztatóan átlátszó időhúzással, amely semmi máshoz nem kapcsolódik, mint a török elnök politikai mozgásához, valamint az orosz fél előtti hízelgő szárnylebegtetéshez. Minden komolyságot és szuverenitást tipornak sárba ezek a lépések, amelyek persze arról is szólnak, hogy „ide a zsozsót”, különben ott teszünk be nektek, ahol csak tudunk. Lehet az a legöncélúbb, legártalmatlanabb téma, hazám különvéleményére számíthatok, még akkor is, ha a szememben ez sokszor éppen a függetlenség feladását jelzi – igaz, más irányból nézve.
Elképzelhető, hogy ez a lókupeci magatartás még néhány piaci kofa szemében sem arat csodálatot és elismerést, ezért kell folyton-folyvást összébb zárni a sorokat újabb és újabb osztogatással, kinevezéssel, társadalmi mobilitás helyett a szervezetek állandóan bizonytalanságot okozó mobilitásával. Amikor egy fontos tárca minisztere úgy indokolja meg a Nemzeti Sport állami pénzből történő tízezres előfizetését, hogy nélküle nem lehetünk sportnemzet, az ember pupillája tágra nyílik, s bámul, mint bíbic a búzában. Eltelik néhány nap és kiderül, hogy az Országgyűlés törvényalkotási bizottsága nullára csökkentené a napilapok áfáját az Országgyűlés törvényalkotási bizottsága a Magyar Lapkiadók Egyesületének kezdeményezésére. Az indoklás szerint a lépés célja, hogy „támogassa mindenki számára a sokszínű információhoz való hozzáférést, a kultúrafogyasztást, a széleskörű tömegtájékoztatást és ösztönözze a médiapluralizmust. Éppen most. És körültekintően csak a napilapokét, hiszen közülük már csak egy tekinthető újságnak, ha némileg domesztikáltan is – a többi közlöny. Idáig, míg el nem vérzett, vagy el nem véreztették szántszándékkal mondjuk a Népszabadságot, nem jutott eszükbe. Már a lólábakat sem érdemes keresni akkor, amikor egy hatalom már a látszatra sem ügyel, naponta tetteti, hogy a közjó érdekében dönt, dolgozik, miközben minden lépése mögött valamiféle hátsó szándék, érdek, üzlet, netalántán téves rögeszme húzódik meg, amelynek következményei – így összességében nemcsak beláthatatlanok, de korrekciójuk is évtizedeket igényelne. Ráadásul a társadalom szemaforjának, mintáinak, reflexeinek átállítása is próbára fogja tenni a majdani utódokat.
Lehet, hogy a főnök nagy pávatáncos, de a hátramenet nem az ő műfaja. Most már azok is látják, hogy hiú remény bármiféle korrekció, a hatalom gyakorlatának további elfajulása annál inkább várható, ezt löki ki magából a méregdrágán működtetett gépezet és a tévedhetetlennek beállított teória a maga kopott hiedelemvilágával, mítoszaival. Minden uralkodás jó ideig a betagozódók számát növeli, s az uradalom kikerülhetetlenségét bizonyítja. A mértéktelen torkosság, a mohó térfoglalás alapvető kritériuma ezeknek a rendszereknek. Bizonyos szint után már meddő rájuk olvasni, hiszen a licitnek nincs felső határa.
Itt tartunk. Még Gönyűnél sem apad.
Címkép: Tettamanti Béla: Oké