Posted by Bojár Iván András
>Nem kell megijedni, ez még nem az. De innen már látszik a messzi horizonton. Volt nekem egy édes nagybácsikám, a Sztankay István. Anyám öcsikéje volt, és nem
véletlen, hogy egy ország szerette. Ő szórakoztatta, majd fárasztotta a családot ezzel az évtizedeken át kitartó, dekádonként fejlődő szöveggel: „ötven fele hazafele” – mondta negyvenötéves korától. „Hatvan fele hazafele”, dörmögött gyönyörű baritonján, miután elmúlt 55. Hetvenfele, nyolcvanfele. Évtizedekig hallgattuk, s hördültünk föl kötelezően minden alkalommal, csitítgatva, hogy ne vicceljen már, sokkal fiatalabbnak látszik a koránál! Ez igaz is volt. Valóban dinamikus, jóképű és fiatal volt egészen addig a pillanatig, míg színpadra állhatott. Ötven évad után valamikor hetvenöt éves korában köszönt el végleg a közönségtől. Lényegében az
életétől. Míg színész nem lett, gyerekként, fiatalemberként, minden hitével és erejével annak készült. Más élete nem volt. Aztán színész lett. Sikeres, sármos,
tehetséges, emlékezetes – bő félévszázadon át. Aztán amikor már nem volt színész, élete sem maradt. Ami pár éve még volt, azt élethiány állapotában töltötte.
Nagybácsikám, keresztapám emléke, nevetve elutasított imádnivalóan fárasztó szövege zeng jellegzetes hangján a fejemben napok óta, mióta szembesültem vele: az ott, a távoli horizonton, az a messzi következő, már valóban az. Ahogy így elnézem a pontot, ahol elválik a Föld az égtől, gyönyörű lesz az is.