Posted by Odze György
>Fischer Julit tolmácsnőként foglalkoztatta a nemzetközi kulturális ügyekkel foglalkozó
hivatal, ahol OV voltam. Anyám büszke is volt rám, hogy ilyen fiatalon már OV
lettem, egyszer be is jött, hogy megnézze az irodám ajtaját. Odze György
osztályvezető. Azt mondta, jól néz ki. Kis osztály volt az enyém, hat munkatárs, de
mégiscsak osztály, ráadásul saját titkárnővel. Odze elvtárs kisfőnök lett.
Szóval Juli.
Tanárnői végzettsége volt, éppen egyetem után. Amerikai és kanadai
tudósembereket kísérgetett, akik többnyire kéthetes tanulmányutakra jöttek a
kétoldalú csereprogramok keretében. Volt közöttük mikrobiológus, irodalomtörténész,
fizikus, szóval mindenféle. A kísérőnek természetesen nem volt dolga a szakmai
tolmácsolás, de miután akkoriban Magyarországon nem volt általános az angol nyelv
tudása, nagy szerepe volt abban, hogy megkönnyítse a látogató életét. Juli pedig
ennek nagymestere volt, vonz fiatal lány volt, kedves és humoros, – miután
gyerekkorában négy évet töltött szüleivel Londonban – könnyedén csevegett angolul,
jól használta az ott megtanult fordulatokat, amiket tankönyvből soha nem lehetett
elsajátítani. Juli tetszett nekem. Karcsú, szép lány volt, vicces is, komoly is, kedves,
de visszafogott, szóval olyan lány, akit nagyon lehet kedvelni. Mindig jókat
beszélgettünk, néha együtt kávéztunk, máskor elsétáltunk a Dorottya utcai irodától a
Mézes Mackóig, ami mindkettőnk kedvence volt. Szóval törekedtem arra, hogy
megkedveltessem magam és komolyabb kapcsolat legyen közöttünk. Ezt sikerült is
elérnem, sok hóbortos délutánt és estét töltöttünk együtt a Hunyady János utcai
legénylakásomban, amit Vilma néni halála után örököltem. Kapcsolatunk meghitt és
élvezetes volt, ám kizárólag a Hunyady utcára korlátozódott. Rendszeresen
találkoztunk, Juli az Apostol utcából jött, ahol a szüleivel lakott, a Clark Ádámon
randevúztunk, vettünk valami italt, meg szendvicsrevalót és mentünk a Hunyadyba.
Volt egy kis lépcső a Fő utcából felfelé, már ott csókolóztunk. Néha gondoltam arra
is, hogy mi lenne, ha feleségül venném, de aztán eltanácsoltam magamtól az ötletet.
-Csak vigyázzon vele – mondta nekem Irénke, a titkárnőm, aki, mint minden
titkárnő, jólértesült volt. Mintha a titkárnők egy másik világban, a Jólértesültek
Világában éltek volna. – Az apukája magasrangú belügyes. Nem is csak
magasrangú, hanem, tette hozzá súgva Irénke, mintha államtitkot árult volna el,
tábornok, Odze elvtárs, tábornok. És aggodalmaskodva körülnézett, mintha attól
tartana, hogy Fischer tábornok egyszercsak megjelenik az irodában és főbelő
bennünket hazaárulásért.
-Azt hittem, újságíró – feleltem, mintha így emlékeztem volna a beadott
életrajzra, amit persze, nem olvastam el figyelmesen.
-Csak vigyázzon – emelte fel a mutatóujját Irénke.
De nem akartam vigyázni, mert jól éreztem magam Julival. Meg nem is
akartam. Huszonöt éves voltam, éppen csajozós koromban, a vigyázás csak rontja
az ember kedélyét. Nem vigyázok.
-Tényleg tábornok? – kérdeztem másnap, a biztonság kedvéért Julitól.
-Tábornok – felelte természetes hangon. Az is egy foglalkozás. Mások
apukája könyvelő, villamosvezető vagy proktológus. – És otthon is parancsnok.
Mindenbe beleszól. Annak sem örül, hogy randevúzunk. Komolytalan vagy, azt
mondja. Csak szórakozol velem.
-Honnan tudja?
-Ő mindent tud. Azért tábornok.
1978 őszén Londonba utaztam egy magyar-brit oktatási kerekasztal
előkészítésére. Ez volt a kedvenc műfajom, az előkészítés. Akkoriban
körülményesebb volt az utazás, különösen, ha az ember a vasfüggőny túlsó oldalára
utazott, mégha hivatalosan is. Volt még Malév, és szigorú útlevél- és vámvizsgálat is.
A határőrök akkoriban mind szigorú és gyanakvó arcot vágtak, átható tekintettel
tudtak nézni, összehasonlították az arcvonásokat a fényképpel. Mindenki gyanús
volt, aki utazott. Pláne nyugatra. Utána következett a vámvizsgálat, ami az én
esetemben, ugye, csak formalitás lett volna. Ám ezúttal másképpen történtek a
dolgok.
-Kérem, nyissa ki a bőröndjét – mondta egy százados.
Rámutattam a diplomata-útlevélre. Talán félreértés történik.
-Kérem, nyissa ki a bőröndjét.
Feltettem a bőröndöt egy állványra. Kinyitottam, mérges voltam, nem is
titkoltam. Vajon mit akarhat tőlem?
-Tessék arrébb lépni, a testi átvizsgálásra.
-Megmotoznak? – ez nem hangzott jól.
-Tessék arrébb lépni, a testi átvizsgálásra.
-Mit akarnak tőlem? – kérdeztem ingerülten.
Visszamentünk a nyitott bőröndömhöz. Már széttúrták.
-Találtunk egy borítékban száz dollárt, ami súlyos valuta-kihágásnak számít és
kimeríti a bűncselekmény gyanúját.
Felemelte a borítékot, amit akkor láttam életemben először.
-Ez nem az enyém – mondtam.
-Ismerős szöveg – nézett össze a százados a mellette álló őrmesterrel, aki
egyetértően bólogatott. Méghogy nem az övé.
Elgyengültek a lábaim. Mi lesz ebből?
-Jegyzőkönyvet veszünk fel és eljárást indítunk. Tájékoztatnunk kell a
munkahelyét is.
A százados komolyan beszélt.
Nagyon sápadt lehettem. Akkoriban egy valuta-ügy legkevesebb munkahelyi
fegyelmivel és a pályafutásom végével járt.
-Telefonon senkinek sem említheti ezt a dolgot, azzal csak súlyosbítja a
helyzetét.
Ebben biztos voltam.
Nem élveztem a londoni utazást. Alig vártam, hogy otthon legyek.
Hogy bizonyítsam be az ártatlanságomat? Elmondtam apának, aki azt
javasolta, azért várjuk meg az eljárást, beszéltem a hivatali vezetőimmel, ők sem
ajánlották fel, hogy segítenek. Bíztak ugyan az ártatlanságomban, ám senki sem
értette, mi is történt valójában. Akkor kértem meg Julit, hogy esetleg beszéljen a
tábornok-papával, hátha ő elsimítja. Elvégre az életem függ tőle. Ő nagyon
szabálybetartó, felelte Juli, és ilyen ügyekben nem szeret segíteni.
Két nappal később találkoztunk a Mézes Mackóban.
-Nem kell elsimítani – mondta. – Ő rendelte el.
Többet nem randevúztunk Julival, de a tanulság, hogy milyen fontos szó a
„belügyes”, azért megmaradt. Aktív legényéletem más irányokban, akkor éppen
Magdival, még fiatalabb, még karcsúbb és még kedvesebb lánnyal folytatódott, de
voltak mások is. Jól éreztem magam így. A Hunyady utcai házmester, Gercse bácsi
egy este becsengetett hozzám.
-A lakóknak nem tetszik, hogy Odze lakótárshoz minden nap más nő jár fel.
Ez nem olyan ház, tetszik érteni. Itt sok gyerek is lakik.
Akkor egészen közel hajoltam Gercse bácsihoz, úgy súgtam a fülébe, hogy
értse, milyen bizalmas közlendőt osztok meg vele.
– Belügyes vagyok.
Hatott. Gercse bácsi még a hólapátolás alól is felmentett. Jobb a békesség.