Világuralom

A Rajna kincse, A walkür, Müpa

Bóta Gábor
yWagner függőséget okoz, Fischer Ádámmal együtt. Évről évre, sokakkal
együtt, újra és újra odamegyek a Müpába a Wagner -Napokra. Úgy
látszik szeretjük az egész pályás letámadást. Bár vannak, akik utálják.
És nem csak azért, mert Wagner emberként temérdek galádságot
követett el, hanem azért is, mert sokan túl hangosnak, ménkű
hosszúnak, ráadásul még unalmasnak is tartják. Nem bírják, hogy szinte
be akarja „kebelezni”, le akarja uralni a publikumot, őrjítő, harsogó
zenével, monumentális látvánnyal, érzelmi viharok garmadájával, a
szereplők aljasságáradatával, vagy éppen tomboló szerelemmel,
gyilokkal, vérrel, a hatások brutális egymásra halmozásával. Tényleg
nagyon lehet utálni! Ugyanakkor szinte szektás hívői is vannak szép
számmal. Nem győznek betelni vele. Ismerős arcok tűnnek fel a
Müpában, és szerencsére sok ismeretlen is, magyarok, külföldiek,
mindenféle korosztályból, hót elegánsan, vagy farmerben, pólóban.
Amikor belép a pódiumra Fischer, már „őrjöngenek”, bravóznak,
ünnepelnek sokan, mert már előre is ekkora a hitele, örülnek, hogy újra
látják, felfokozott élményt remélnek tőle, amit aztán általában meg is
kapnak, nem szokása csalódást okozni.

Tavaly A Nibelung gyűrűjéből a harmadik és negyedik darabot, a
Siegfriedet, Az istenek alkonyát néztem, idén az első kettőt, A Rajna
kincsét, és A walkürt. Meg hát ugye néztem volna A nürnbergi
mesterdalnokokat is, amit meghirdettek, aztán sajnos anyagi okokra
hivatkozva lemondtak.

Wagnerben, ugyanúgy, mint Shakespeare-ben, benne van a
világmindenség. Ahogy Fischer egy roppant határozott, gyors
mozdulattal, erőteljesen kifejező mimikája kíséretében, amivel szinte
szuggerálni képes a muzsikusokat, és csaknem leolvasható róla a zene,
beinti a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, elindul a hatalomért,
aranyért, nőért, férfiért, birtoklásért való ádáz, tébolyult küzdelem, amit
úgy látszik képtelen abbahagyni az emberiség. Ott lengedez a Rajnában
a három szemrevaló sellő, és ők még csak játékszernek tekintik a
szépen csillogó aranyakat, de Alberich, a törpe, akit nem engednek
magukkal játszadozni, sértetten elrabolja a kincseket, és azt is pontosan
tudja, hogy a belőlük készült gyűrű világuralmat jelent. A Rajna
hullámainak kellemes érzékeltetésétől, akár leheletnyien finom, halk
hangoktól addig az égszakadás-földindulásig váj belénk a zene, amit a
kincs elrablása, és ezzel együtt a világtéboly nekilódulása jelent.

A Rajna kincse idei verziója roppant kiegyenlített előadás, énekesi,
színészi szempontból egyaránt. Szárnyalnak a hangok, a művészek
alkata, kora nagyjából megfelel a szerepüknek, nincs feltűnő túlsúly
rajtuk, ez igazi, nagyszerű összmunka. Günther Groissböck, Pataky
Dániel, Schöck Atala, Kálmán Péter, Lukasz Konieczny, Gál Erika, Fodor
Gabriella, Haja Zsolt, Chistian Franz, Horti Lilla, Jürgen Sacher, Bretz
Gábor, Sáfár Orsolya, Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia egyaránt
tehetségesen beleadnak apait-anyait.

A hatalmas ledfalra kivetített leleményes, olykor képzőművészeti értékű
vizuális elemek, a Szupermodern Filmstúdió Budapesttől, esztétikusan
alkalmazott árnyjátékok, táncok igyekeznek pótolni a Wagner által
elképzelt grandiózus látványt, ami gyakran sikerül is. Amikor 2006-ban
Fischer Ádám művészeti vezető, karmester a Müpában bemutatta az
első félig szcenírozott opera produkciót, a Parsifalt, hívtak rá többen is,
én pedig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem megyek. Wagner
fantasztikus látványt képzelt hozzá, ráadásul a Parsifalt Bayreuth-ban is
láttam, abban a színházban, a Festpielhaus-ban, amit direkt a művei
számára építettek fel. Ott aztán van színpad- és fénytechnika, süllyedés,
emelkedés, adódnak filmszerű áttűnések, miért néznék olyan előadást
amiben nincs a gesamkunstwerk, azaz összművészet, amit a
zeneszerző zseni megteremtett, és nélkülözhetetlenül fontosnak tartott?
Még azt is elengedhetetlennek tartotta, hogy az operái szövegkönyvét
maga írja, hogy minden tökéletes egységben forrjon össze, és mindaz,
amit megálmodott, a vizualitás nyelvén is erőteljesen megjelenjen. Miért
néznék akkor egy megfelelő színpadtechnikát törvényszerűen nélkülöző
koncertteremben Wagner előadást? Még azt is gondoltam, hogy nem
fogom tudni végig ülni. A premiert követően aztán megindult „ellenem” a
„győzködő hadjárat”, hitelt érdemlő emberek állították, hogy ez ilyen jó,
meg amolyan remek, el ne mulasszam. Kicsit morózusan, némiképp
hitetlenkedve, de csak beadtam a derekamat, és a Wagner-Napok
feltétlen hívévé, propagátorává váltam. Ezekben a produkciókban
hangsúlyosabbá válik az énekesek egyénisége. Mintha premier plánban
lennének előttünk, annyira szinte csak rájuk fókuszálunk. Ezért
jelentőségteljesebbé válik minden rezdülésük. A díszlettervező, rendező
Hartmut Schörghofer szinte kiemeli őket a térből, hogy na tessék, őket
nézzétek, ők igazán a fontosak! És tán ez a bizalom is elősegíti, hogy
abszolút azok is lesznek, ami akár fokozza a teljesítményüket.

A walkür előadása nem annyira kiegyenlített, mint A Rajna kincse, ami
nem jelenti azt, hogy kisebb élmény, azt azonban igen, hogy vannak
benne kilengések, például két nagy énekes, a Siegmundot adó Stuart
Skelton és a Sieglindet alakító Simone Schneider személyében. A férfin
jócskán vannak pluszkilók. Szuper filmekben az eszményi szerelmespárt
közel sem úgy szokták ábrázolni, mint amilyenek ők. Mégis kevés olyan
intenzív, elsöprő erejű, érzelmektől telített, szerelmes jelenetet láttam,
mint az övék. Árad belőlük a hang, bekúszik a hallójáratainkba. Nem
szirupos, nem édeskés, hanem szenvedélyesen elementáris,
ellenállhatatlan, valósággal körbeölel, behálóz, nem lehet tőle
szabadulni, miközben lehetetlen a szerelmük beteljesülése. Ez
fékezhetetlen őserő, ami hirtelen rájuk tört, amire vágytak, amire
mindannyian vágyunk, de már nem biztos, hogy urai vagyunk tőle az
akaratunknak. Brünnhilde szerepében Iréne Theorin a szupersztár. És
tényleg sok hangot úgy „megküld”, hogy lehet ámulni és bámulni, meg őt
csodálni. Van is miért, mert briliáns. De a szívem a tavalyi Brünnhilde,
Catherine Foster lopta el, aki ugyanilyen bravúros volt, de közben pokoli
mélységekbe is rántott, majd felemelt, minden rútság mellett amit
megmutatott, gyönyörök forrása is volt, katarzist okozott. Ezúttal
ugyancsak valamennyi szereplő, az említetteken kívül, Stuart Kelton,
Aris Argiris, Fodor Beatrix, Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia, Váradi Zita,
Schöck Atala, Szilágyi Szilvia, Gál Erika, Várhelyi Éva, Wittinger Gertrúd
nagy odaadással áll a vártán. Olykor a Vida Gábor által koreografált
táncmozdulatok is fokozzák a hatást. Valóságos „hatásorgiában” van
részünk, ahogy azt Wagner elképzelte. És ez elementáris élmény. Emiatt
érdemes évről-évre a Wagner-Napokon „tobzódni.”
(art7.hu)