Posted by Pársoros jegyzetek
Nagy Bandó András
> Azt írja a neten egy Hollandiába költözött magyar ember (Kovács
Zoltán, Holland Hétköznapok), hogy nem bírja ki, néha belekotyog a
Magyarországon történtekbe. Nem tudja megállni. Olvassa a híreket,
jönnek a gondolatok. „…innen, Hollandiából félelem nélkül mondhatom
el, mit gondolok, hiszen Magyarországon ’fortélyos félelem igazgat”,
háromszor is meggondoltam mit publikálok az interneten. Többnyire
hagytam a fenébe, nem kockáztathattam az állásomat, a jövendőbeli
állásaimat, a megélhetésemet. Nevezzük ezt gyávaságnak. Azt a kevés
bátrat tisztelem, de én leszámoltam az illúziókkal.”
Számomra az is furcsa, hogy egy magát távolba szakító hazánkfia
még mindig nem bír elszakadni a hazai történésektől, és ugyanúgy
emészti magát, mint mi, a kalandvágyból itthon maradottak. Teszi
mindezt higgadtan és tárgyilagosan elemezve, így:
„Az első lépés a centralizáció és fegyelmezés felé a tankerületek
létrehozása volt. A tankerületek dolgozói (vélelmezhetően) nem ülnek
össze egy kávéra az iskolákban oktató tanárokkal, nincs „szia, hogy
vagy?”, nem ülnek a tanáriban mindenféle dologról beszélgetve. Ez egy
adminisztratív szerv, ami élesen elválik az iskola mindennapi életétől,
miközben jelentős befolyást gyakorol rá. Valamint tagadhatatlanul
politikai irányítás alatt áll. A tanárok zümmögtek, hogy nincs kréta meg
ilyenek. Vagy megszerezte valahogy az iskola, vagy vett a tanár. Esetleg
nem használta, mert nem volt. Az ész megáll és csak ácsorog. Azért
fogyott a levegő, feszültségek támadtak, néhányan úgy gondolták, talán
máshol jobban boldogulnak. /…/ A tanárok fogytak, mert az
értelmesebbek már látták a viharfelhőket, aki tehette menekült. A
maradék hangosabban zümmögött.”
Sajnos a múlt idő jelenbe váltott, nemcsak fogytak, folyamatosan
fogynak, én magam ismerek négy nyugdíjba vonult tanárt, akikkel pótolni
igyekeznek az „igazoltan” hiányzókat, és már azon se lepődnék meg, ha
egy tesi tanár oktatná a fizikát, egy rajzszakos a kémiát, és ha egy
belügyminiszterre bíznák az etikát. Íme még egy szemelvény a hollandus
magyartól:
„A politika azt kommunikálta, hogy a tanárok alig dolgoznak, és
rengeteg szabadságuk van. Lehet, nem vagyok tanár, de voltam.
Végtelen időket lehet órára készüléssel, dolgozatjavítással (ezek
határidős munkák) eltölteni. A minőségi munka, amikor a pedagógus
nem csak szigorúan a tanítással, hanem a gyerek egyéni
előmenetelével, a szülők sirámaival, ne adj isten diák lelkével is
foglalkozik meg tulajdonképpen nem munka. Ezt hívják nevelésnek (meg
hogy Pistike megtanuljon késsel-villával enni, mert otthon ilyet nem
látott.)”
És persze ennek a tetejébe tették a nemváltó operálást, mintha a
kisiskolások között szikével szaladoznának az LMBTQ támogatásával
gyorstalpalón oklevelet szerzett beteghordozók. De nézzük a folytatást:
„Maradt a sztrájk. Maradt volna, ha az új rendelkezések szerint
nem körülbelül ugyanazt csinálod, mintha nem sztrájkolnál (vigyázol a
gyerekre, nehogy a többmillió szülő megérezze a bőrén, hogy helyzet
van). Amit meg nem teszel, azt bepótoltatják veled, amikor már nem
sztrájkolsz. Tagadhatatlanul nagy ötlet. Akkor ott van a polgári
engedetlenség. Ezzel a helyzet viszonylag egyszerű, a hangadókat
kirúgták. A dolog hátulütője, hogy ennyivel is kevesebb pedagógus
maradt, növelve a maradék terheit. A maradék meg kussolt, mert félt,
hogy esetleg őt is kirúgják. Nyugdíj előtt pár évvel, három gyerekkel stb.
Megmondom őszintén, én is kussolnék ilyen élethelyzetekben.”
Szerencsém, vagy a szerencséjük, hogy nem vagyok tanár, mert
abban biztos vagyok, hogy én nem kussolnék, inkább lázítanék. Mert
így, népművelőként is azt kell mondanom: nem értem meg a
„kussolókat”, a lapítókat, mert tudniuk kéne: ha egyszerre szállnának
szembe a hatalommal, semmi bajuk nem lenne belőle. Bocs, de ezekre,
az ilyen kussolókra kell bíznunk a gyerekeinket? Hát milyen példát adnak
a sunyítók? A gyerekeink azokról vegyenek példát, akik mernek szembe
szállni és kiharcolni az igazukat. Íme még egy kiemelés:
„Akkor jött divatba, hogy a tanárok kisebb-nagyobb csoportokban
meglátogattak helyeket, remélve, hogy talán felfigyelnek a problémáikra.
Sajnos fel is figyeltek. Először fizetésemelést ígértek. Majd, ha ad rá
pénzt Brüsszel. Leírtam már, de újra leírom: egy nemzet
egészségügyének, oktatásának finanszírozását a mindenkori
kormánynak kell megoldani az adófizetők pénzéből. Mivel ezért fizetik az
adót. Nagyon sokat. Brüsszel most röhög a markába, mert egy rakat
okos magyar fiatal fog külföldön tovább tanulni és hülye lesz hazamenni
egy lepusztult országba. Brain Drain. És most a státusztörvény, amit
fontos lenne a következő tanévkezdés előtt átverni, mert a pedagógus
nyáron nem tud lázadni. Inkább otthon kuksol (nyaralás, ugyan…),
táboroztat (pénzért vagy hivatástudatból), esetleg fontolgatja, hogy
mégsem olyan jó tanárnak lenni (magas fizetés, végtelen szabadságok,
társadalmi megbecsülés…) és állást keres. „Jelenleg már mintegy 16
ezer pedagógus hiányzik a köznevelésből, köztük mintegy tízezer tanár,
és 12 év múlva a pedagógusok 50 %-a fog nyugdíjba menni, így ez nagy
bajokat vetít előre.” (Portfolió). Nagy bajokat? Egy fenét! Katasztrófát.
Kérdés, hogy mi lesz így a magyar oktatási-nevelési rendszerrel? Ami
egykor Nobel-díjasokat nevelt ki (na, jó a többségük külföldön élt, vagy a
díj megkapása után oda távozott, de mégis). Miért tűri ezt az a többmillió
szülő, vagy jövendő szülő, akiken csattani fog az ostor (mármint még ez
is)? Igen kényelmes lesz uralkodni egy olyan országon, ahol buta
emberek vannak, akik nem gondolkodnak és elhiszik, hogy a szomszéd
legelője nem zöldebb.”
Gondolkodtam, mit tudnék hozzátenni, de hiábavaló volt minden
tépelődésem. A helyzet pont olyan Hágából nézve, mint Pécsről.
Mondjuk és írjuk a magunkét, és közben fogy a remény, mert egy robogó
úthenger elé állni, hogy megállásra bírjuk, épp olyan értelmetlennek
tűnik, mint szembe menni vele. Kiterít így is, úgy is. Marad a migráns
magyar utolsó mondata, a kérdés:
„De emberek… Az oktatást, ami a nemzet jövője, így
elkótyavetyélni?”