Posted by Ali Harmouche
>Amikor 9 éves voltam, egy olyan iskolába jártam, mely nem volt
embernek való, vagy legalábbis nem földműves embernek. Rajtam kívül
talán nem volt senki, aki úgymond “paraszt gyerek” volt, így én voltam a
fő gúny tárgya, minden gúnyos vicc rólam szólt, tehén szagúnak hívtak
(őszintén, tehén szagom is volt, egy időben egy légtérben éltünk két
tehenünkkel, Virággal és Rózával), házunk a város peremén volt egy
“illegálisan tervezet” negyedben, így az elején se áram, se víz, de
aszfaltos út sem volt. Az apám volt a defakto polgármester, aki
igyekezett javítani a “paraszt tábor” körülményeit és koptatta a cipőjét a
különböző város önkormányzati vezetőhöz, minisztériumokba járkálva és
könyörögve kérte, hogy vegyék ezeket az embereket emberszámba,
biztosítsák nekik az alapellátást, áramot, vizet és legyen aszfaltozva az
út. Amíg nem volt aszfaltos, mit ne mondjak, az iskolába menni nem volt
egyszerű, hisz agyagos volt a talaj es ha vizes volt télen, úgy ragadt a
cipőmhöz, hogy minden lépés nehezebb volt elődjénél, így csak egy
darabig lehetett járni, mielőbb meg kellett állni és valamivel, egy faággal,
kővel vagy akármivel le kellene vakarni valamennyit az agyagos sárból,
hogy tudjam felemelni a lábamat es tovább menni, egyébként a talaj
magához köt és rügyezni kezdenek az ujjaim.
Ezt párszor kellett ismételni az aszfaltos útig, mely “szerencsére”
hasonlított a magyar utakra, volt bennük egy pár vulkanikus kráterszerű
képződmény, közepén egy tócsa (tavirózsa nélkül), melyben igyekeztem
lemosni az irtó makacs agyagot cipőmről, miközben figyelnem kellett
nehogy egy vicces kedvében lévő autós a húsvéti ünnepekre való
tekintettel engem jó alaposan meglocsolni támadna kedve. Az agyagot
aztán nehéz volt teljesen lemosni/levakarni, makacs “egy jószág”, így
mindig maradt itt-ott valamennyi. Az iskolában utáltak a takarítók (talán
okkal), mert ahogy száradni kezdett a maradék agyagos talaj a cipőmön,
potyogni kezdett a padom alá és itt-ott, arra, amerre jártam. Egyszer
jövök az iskolába és azt láttam, hogy a takarítók fűrészport tettek az
iskola padom alá, hogy felvegye a sarat. Hát, mint mondjak, nem
éreztem magamat embernek, de próbáltam őket megérteni és jobban
megtisztítani a cipőmet még az iskola ajtaja előtt is. A tanárok sem voltak
sokkal jobbak, sőt, egyszerűen sznob szörnyetegek, úgy néz ki ott ez
volt a menő, ez folyt fentről, a hal a fejétől bűzlött és az eredmény
egyértelmű volt, szörnyen rosszul éreztem magam ott és ennek
megfelelően nagyon rosszul teljesítettem és így harmadikban
megbuktattak évismétlésre. Az iskolába menni olyan volt minden reggel,
mintha akasztásra vinnének. Kisgyerekként is gondoltam, hogy ez nem
mehet tovább, ki voltam készülve az iskolakezdés gondolatától és attól,
hogy önkéntesen vissza kell majd mennem ebbe a gyűlöletből, gúnyból
és mások megaláztatásából táplálkozó közegbe, a kínzó táborba.
Emlékszem a következő tanév kezdete előtt beszéltem az anyámmal, aki
nemcsak a ház szíve volt, hanem az esze is, hogy iskolát szeretnék
váltani, anya, ezek megölnek. Azt mondta fiam, mindegyik ingyen van,
váltsak, ha úgy érzem segíteni fog, de beszéljem meg apámmal, úgyis
neki kell ezügyben intézkednie. Apám persze először engem okolt
kínlódásom és gyenge teljesítményemért és azt mondta, én csak
mentegetőzöm, ezt teszik a lusták. Aztán újra mentem az anyámhoz
könyörögni, hogy beszéljen apámmal és próbálja jobb belátásra bírni és
élesen emlékszem arra, amit mondott; tegyük, amit a gyerek mond,
higgyünk neki, lehet, hogy neki van igaza, aztán nem mindegy melyik
iskolába jár, a lényeg, hogy járjon, nem? Apám beadta a derekát, jól van,
legyen úgy, elmegyek és átiratom és majd meglátjuk mi lesz. Így
átiratkoztam az Alghazali általános iskolába és onnantól kezdve az
életem teljesen transzformálódott. Először is emberszámba vettek, nem
undorodtak tőlem, újra embernek éreztem magam és ugyan ismételnem
kellett a harmadik osztályt, de nem zavart, életemben először boldogan
jöttem az iskolába és teljes gőzzel tanultam és mivel az első két
hónapban kiemelkedően teljesítettem, az osztályfőnököm elment és
elmondta az igazgatónak, hogy ezt a gyereket tegyük negyedikbe, kár
elvesztegelnie még egy évet harmadikosként és az igazgató rábólintott.
Egyik napon jövök az iskolába és amikor beléptem a tanterembe az
osztályfőnök eljött hozzám és mosolyogva mondta, rossz tanterembe
jöttél, te negyedikes vagy. Ott álltam értetlenül, de aztán elmagyarázta.
Azt hittem hülyét kapok, egyszerűen a fellegekben jártam. Azt mondta az
egyik diák felajánlotta, hogy megosztja veled a könyveit, amíg nem
vettem magamnak, de mi örököltük egymás könyveit, de ruháit is,
nyolcan voltunk, három lány és öt fiú, úgy, hogy a könyvek sosem
vesztek kárba, de más sem. Aiman ült mellettem, egy mélyen vallásos
családból származó gyerek volt, de nem a fafejű fajtából. Egyszerűen
egy angyal volt, irtó okos, közben irtó szerény és szorgalmas volt, így
vele kellett versenyeznem. Ha jobb jegyet kaptam nála (ami ritkán
történt, hogy őszinte legyek) nagyon őrült nekem és fordítva gyakrabban
történt. Amikor egyszer kiadták az indexet és először osztályelső voltam,
végig futottam haza, alig vártam, hogy mutassam apámnak elsősorban
(mert ő volt, aki mindig is kételkedett bennem) és büszkélkedjem az
anyukám előtt. Apám nagyon büszke volt, mondta, na akkor menjünk az
édességboltba és válassz, amit akarsz, kis zsebpénzt is kaptam jutalmul.
Én a kókuszos dolgokat szerettem, vettünk belőlük külön nekem és
apám vett a többieknek is, mert így jó. Az új iskolámban a tanárok
mintha más bolygóról jöttek volna, intelligens, empatikus lények voltak és
segítettek abban, hogy vállaljam magamat, földművelő létemet, sőt,
büszke legyek rá. Az egyik tanárom kifejezetten erre fókuszált,
emlékszem, amikor a tanteremben szólt a többiekhez és mondta: az Ali
csinálja nekünk az élelmet, nélküle és a hozzá hasonló emberek nélkül
éhen halnánk. Először éreztem, hogy nem vagyok értéktelen ember,
hanem ellenkezője. Egyik hétvégi napon a tanárom titokban
osztálykirándulást szervezett hozzánk. Egyszer az anyukám elém áll és
mondja, itt van a tanárod és jó pár csoporttársad a városból. Őszintén,
először úgy éreztem, hogy bárcsak megnyílna alattam a föld és elnyelne
most azonnal, leginkább világgá futnék, hisz ezek többsége előkelő
családokból jönnek és hogyan tudnám vendégül látni ilyen szerény
körülmények között, elég székünk sem volt és ami volt, az már nagyon
ingott és recsegett, de aztán összeszedtem az összes bátorságomat és
kijöttem a kertből sáros kezekkel, ruhával és lehajtott fejjel köszöntem
rájuk. Tanárom azt mondta elhoztam őket, hogy lássák hogyan készül
az, amit esznek. Azt mondta ez egy biológia óra lesz. Az udvaron
vendégeltük őket és mivel annyi székük nem volt, sokaknak kőre, a
szerencsésebbek téglára kellett ülnie. Folyton elnézést kértem tőlük,
hogy nincs annyi szék, aztán emlékszem az egyikük megszólalt és azt
mondta, Ali, nyugi, mi hozzád jöttünk és nem a székekhez, nekünk így
nagyon jó. Anyám csinált nekik ebédet, abból, ami volt, salátát a hátsó
kerti zöldségekből, olívát, joghurtot, házi sajtot, házi tojást, azt mondták
utána, hogy ilyen finomat sosem ettek és utána évekig említették nekem.
Szegények voltunk, de anyukám bőkezű nő volt, aki hitt abban, hogy ha
adsz, az isten visszatéríti többszörösen. Utána már nem kellett többet
annyira szégyenkeznem (bár ez nem múlott el teljesen). Hétvégenként
jöttek az osztálytársaim a patyolat tiszta városi házaikból, hogy velem
játszhassanak a sárban. Nem kell mondanom, hogy utána mintha más
ember lettem volna, de jobban mondva én ugyan az maradtam, de a
körülményeim és a társaság változott. Egy ellenséges, ellenszenves,
diszkrimináló, degradáló és a hátrányos helyzetű gyerek fejlődését
megfojtó környezetből átkerültem egy ellenkező környezetbe, ahol a
másságot gazdagságnak látták, ahol a tanárok gondoskodni igyekeztek
mindenkiről egyformán, de a hátrányos helyzetű diákokról még annál is
jobban. Amilyen a tanár, olyan a diák, ahogy viselkedik a tanár, úgy
viselkedik a diákja. Ha a tanár embertelen, kirekesztő és megfojtó, olyan
lesz a diákja és az iskola közege. A jó tanár és a toleráns, másságot
nemcsak elfogadó, hanem értékelő és a hátrányos helyzetű diákokat
nem elhanyagoló, hanem rájuk talán kicsit jobban odafigyelő iskolai
környezet szárnyalni segíti diákjait, a diszkriminatív, előítéletekkel
támadó, intézményesen rasszista és mindenféle fóbiát előszeretettel
terjesztő és gyakorló iskolarendszer megfojtja bennünk az empátiát, sőt,
az életet is és a beszűkült agyú, embertelen és empátiaszegény
iskolarendszer beszűkült agyú embertelen és empátiaszegény
népességet termel és ez a népesség intoleráns és haraggal teli, merev
gondolkodású és az emocionális intelligencia súlyos hiányával és merev
gondolkodásával nem fog tudni helytállni egy folyton változó globális
világban. Nem elitizmusra és közönyre kell nevelni a következő
generációkat, nem “echte” libanonit, magyart, skótot kellene nevelni a
gyerekeinkből, hanem echte embert, emocionálisan intelligens és
empatikus lényt, aki gondolkodásra/kritikus gondolkodásra képes. Aki
nem csak bólogat, hanem bátran kiáll magáért és szolidáris másokkal is,
egy globális polgárt, akinek a Föld a hazája és aki nem kerítést és
falakat emel, nem szegregálja és megfosztja emberi mivoltától a
másképpen kinéző, másképp imádkozó, vagy netán nem imádkozó,
másképpen szerető vagy egyszerűen szegényebb embertárasait. Nem
tartja ketrecben az “idegent” (senki sem idegen a sátánon kívül, arab
közmondás) és gyerekeit, netán fűrészport tesz alája, közönnyel és
gúnnyal reagál mások szenvedésére, menekült embertársait hordának
nevezi, hanem másoknak kezet nyújt, mások felé hidakat épít. Hidakat,
nem nagyobb börtönöket, hanem nagyobb iskolákat és egyetemeket, aki
embernek látja az embert minden másságával együtt, hisz a másság
gazdagság! Milyen unalmas lenne az a világ, melyben mindenki
egyforma. A jó ember nem tapos lefelé, és hízeleg felfelé, hanem kezet
nyújt és felemel másokat szintjére, leginkább ebben leli örömét. Minden
apró jóság egy befektetés, mely előbb, utóbb visszatérül, ahogy anyám
gondolta, többszörösen. Ne legyünk akadály mások előtt, ne legyünk az
ellehetetlenítés okozója, hanem a kibontakozásé és felvirágzásé. De a
minimum az, hogy éljünk és hagyjuk a másikat is élni! Végezetül hadd
kössek ki megint az anyámnál, mert anyám azt imádkozta mindig, hogy
Isten nyissa a kapukat eléd fiam, és minden jó ember gyermeke elé is.
Hát anya, ha lenne Isten, akkor rád hallgatna.
( A szerző Skóciában élő, libanoni születésű orvos)