Posted by Vujity Tvrtko
>Kiosztották az egyik legismertebb hazai zenei díjat. A női kategória győztesének sokan gratuláltak, ezzel párhuzamosan pedig sokan páros lábbal szálltak bele, mondván: az elismerést nem a tudásának, hanem politikai színvallásának köszönheti. Az emiatt kirobbant vita sokszorosan bejárta a magyar sajtót, mindenki olvashatott róla. Politikai meggyőződéstől függően ment a gyalázkodás, pocskondiázás, megvédés, gratulálás, megalázás.
Sajnos sokan már nem is érzik, hogy mennyire mérgező társadalomban élnek. Egy olyanban, ahol a gyűlöletkeltés mindennapossá vált. Nem jönnek rá, nem látják, hogy állandósult a feszültség, alapértelmezett lett a gyűlölet.
A ma énekesnője a tegnap színésze, aki felszólalt a tanárok mellett, hogy aztán -szintén- rengetegen gratuláljanak neki, ám rengetegen el is kezdjék gyalázni. És a tegnap színésze a tegnapelőtt rockzenésze, aki Kossuth-díjat kapott, hogy aztán a köszöntések mellett “bezsebeljen” megannyi utálatot, pocskondiázást azoktól, akik politikai szimpátiáját sejtik a kitüntetése mögött.
Szomorú ezt látnom, főleg abban az országban, amelyet mindennél jobban szeretek. Amelynek a népét a világ legtehetségesebb nemzetei közé sorolom.
Látom azokat, akik akár kórusban is képesek lejárató anyagokat készíteni másokról, „hírműsornak” nevezzük azt, ahol ipari méretű mások megalázása, „influenszerek” adnak örömüknek hangot, ha a politikai ellenfeleikhez sorolt művészeknek, közéleti személyiségeknek, énekeseknek, színészeknek vagy sajtóterméknek valami nem sikerül. Egy magyar örül annak, ha egy másik magyar elbukik…
Közbeszédünk részei lettek a „hazaáruló”, “nemzetáruló”, “mocsok”, “csicska”, “dollármédia”, “diktátorpárti” stb kifejezések, miközben mindennapossá vált az egyeseknek nem tetsző személyek folyamatos, nyilvános és tudatos testszégyenítése is.
Látom, olvasom és érzékelem, hogy mennyi pénz megy el lejárató „riportokra”, plakátokra, a gyalázat „marketingjére”, miközben az jár a fejemben, hogy milyen hasznos dolgokra is el lehetne költeni azt a sok pénzt.
Sajnos az, hogy társadalmi szintű mérgezésről van szó, számomra egyértelmű, a méregkeverés pedig áthatja a politikai oldalakat, amelyek folyamatosan egymást vádolják, szidják és gyalázzák.
Nem titok: azért is választottam a hawaii teknősöket, mert elegem lett a mindennapi életemet megkeserítő gyűlöletből. Abból, hogy egyesek előtt már ott van az a szemüveg, amely nem engedi láttatni magát a cikket, riportot, filmet és műsort, hanem azt helyezi előtérbe, hogy melyik kollégám melyik „nemzetáruló” vagy éppen „diktátorpárti” sajtóterméknél dolgozik.
Sokaknál az újságírás — számomra a világ legcsodálatosabb hivatása — egyenlő lett a hazugsággal. És ez nekem szívszaggatóan szomorú…
De így vették el a nemzeti ünnepeinket is, amelyek során már nem tudunk együtt örülni, emlékezni, ünnepelni. Így törtek szét a vasárnapi ebédlőasztalok, ahol családtagok, rokonok és barátok nem állnak szóba egymással; s így lett a tegnapelőtt rockzenészéből, a tegnap színésze majd a ma énekesnője. Hogy aztán várjuk, ki következik holnap. Mert következik, abban sajnos biztosak lehetünk.
Vallom és hiszem, hogy független vagyok, ezért nem indultam, nem indulok és nem fogok indulni semmilyen tenderen. Bizonyára nyerhettem is volna, de számomra többet ér, hogy nem mondhatja senki: „eladta magát ennek vagy annak az oldalnak”! Mert nálam nincsenek oldalak. Magyarország van, amely a hazám, s benne a nép, amely számomra oly’ kedves. És amelyik sokkal többre is képes lenne, ha alkotásra fordíthatná azt az energiát, amelyet most leköt az állandósult feszültség.
Régóta vallom: ha egy pohár tiszta vízbe egyetlen csepp mérget öntenek, akkor az egész pohár tartalma mérgezett lesz. És ebben számomra nem mentség, hogy „a másik is ezt csinálja”, „a túloldal is gyalázkodik”, „nem mi kezdtük”.
Magyar támad magyarra! Ezzel vannak tele a hírek. Meg a gyalázkodásokkal, az arra adott válaszokkal majd viszontválaszokkal. A tehetséges magyar alkotók, a szívvel-lélekkel dolgozó hétköznapi hősök és a nagy bajnokok helyett! Nekik ezzel sokkal kevesebb hely jut a médiában, ha jut egyáltalán!
S hiába mondom, hogy a jövőből visszanézve a politikai elit -pártállásra tekintet nélkül- nem lesz büszke arra, amit ebben az időben tett, én most élek, Ti most éltek, most kell(ene) alkotnunk, most kell(ene) nagyon létrehoznunk, mindannyiunk büszkeségére, mások boldogulására. A jövő generáció okulására.
Ehelyett várhatjuk, hogy a tegnapelőtt rockzenésze, a tegnap színésze és a ma énekesnője után ki következik. S melyik lesz a következő botrány, amellyel még tovább nő a gyűlölet!
Az életemet tettem fel arra, hogy másoknak örömet okozzak, információt adjak, elfelejtett magyarokat kutassak fel s mutassak meg a hazámnak és a népemnek. És a szívem vérzett, amikor azt éreztem, hogy 13.000 kilométerre Magyarországtól, egy pici szigeten, a világ végén jobb magyar tudok lenni, mint otthon. Jobb, hiszen energiáimat nem köti le a feszültség és megbélyegzés elleni küzdelem!
Lesz, ahogy lesz, s ott, ahol éppen élek: én mindig közétek tartozom, s önszorgalomból, a saját pénzemből, súlyos milliók vagy tíz- és százmilliók nélkül, de legalább függetlenül, szabadon és kristálytiszta lelkiismerettel készítem Nektek a filmjeimet, riportjaimat, beszámolóimat!
Köszönöm, hogy velem vagytok ezen az úton!
Barátsággal: Vujity Tvrtko
Utóirat: ahogy megszokhattátok, bejegyzésemben nem említettem politikusok vagy pártok nevét, kérlek, hogy Ti se tegyétek. Általános jelenségről írtam… sajnos…
Európa Expressz.