Posted by Lackfi János
>Egyszer egy brüsszeli templomban
>Egyszer egy brüsszeli templomban
láttam magát a halált.
Hátulról nézve csak az tűnt fel,
hogy az egyik padban fura pár
üldögél, Oscar-díjátadóhoz illő,
extravagánsan elegáns ruhában,
nagyestélyiben, frakkban,
a nő fejére tornyozva
természetellenes hajkazal.
Mikor kifelé indulva megfordultak,
megpillantottam a hölgy szétesett,
szétplasztikázott, bevakolt idős arcát,
mellyel toronymagasan nyerte volna
bármely zombifilm castingját.
Bizony mondom, ha egy szív,
egy lélek lennénk, mint az első
keresztények, akiknek nem volt
külön vagyona, csak közös vagyonuk,
nem volt saját fájdalmuk,
csak megosztott fájdalmuk,
külön örömüket is megosztották,
akkor soha nem a halált, az idegenséget
látnánk a testvérekben, az idősek
nem lesnék gyanakodva
a rágózó, nyegle fiatalokat,
a fiatalok nem röhögve figyelnék
a cukorpapírral zörgő időseket,
a magányosak nem sziszegnének
dühösen a zajongó családosokra,
a családosok nem szemlélnék
szánakozva a magányosokat.
Mind egyek lennénk áradó kegyelemben,
a gyereked a gyerekem,
a pénzem a pénzed,
a magányod a magányom,
a kétséged a kétségem.
A templomba beeső verőfényben
pillanatokra olykor ilyennek
látom magunkat, egy bárkában
ringatózó egyetlen testnek,
hiszen a Jóisten monogám,
csak együtt válhatunk menyasszonnyá,
nincs már hamisan éneklő Zoli,
izzadó kezű Zita,
másokat megszóló Gizi,
mindenbe belekötő Norbi,
csak énte meg teén
meg énmegtemegő,
szétválogathatatlanul,
szorosan Isten ölelésében.