Posted by (Tegnap ismertette Varga Mihály a jövő évi költségvetés számait: 4 százalékos
gazdasági növekedéssel, 6 százalékos inflációval és 2.9 százalékos
államháztartási hiánnyal kalkulálnak. Erre az évre pedig még mindig 1,5
százalékos növekedést várnak – az MNB is „jó esetben” fél százalékos pluszt
prognosztizál – , a hiánycél négyötöde viszont már áprilisban „teljesült”. Csak
emlékeztetőül: a tavaly nyáron elfogadott költségvetés szerint 2023-ra 4,5
százalék volt a várt gazdasági növekedés, míg az 5.2 százalékos inflációval
számoltak. Hát ennyit a kiszámíthatóság érdekében megalkotott pünkösdi
költségvetésekről – H.Sz.)
>Petschnig Mária Zita
>Tavaly nyáron Orbán Viktor az Agrárkamarában a következőket állította:
„Most a világ a hét szűk esztendő felé tart… az a kérdés, hogy meg
tudjuk-e hosszabbítani a hét bő esztendő időszakát, sőt, nemcsak
meghosszabbítani, hanem fejlesztésekkel még meg tudjuk-e fejelni
azokat a jó éveket, amelyek mögöttünk vannak. Még egyszer mondom
Önöknek… erre van esély.” Ha a hét bő esztendőt a 2013-2019 közötti
évekre értette Orbán, a „megfejelés” azt jelentené, hogy évente bő négy
százalék fölötti növekedést kellene felmutatnunk, miközben a világ a hét
szűk esztendő keservét nyögi. Ránk, a világgazdaság egyik legnyitottabb
gazdaságára nézve ez olyan ellentmondás, ami eleve lehetetlenné teszi
az orbáni álom teljesülését. 2023 első negyedévének adatai mindettől
függetlenül is nagyon messze vannak a várt dinamikától.
Elhúzódó technikai recesszió
A magyar gazdaság előző negyedévhez mért teljesítménye 2023 első
negyedévében éppen harmadszor jelzett visszaesést, azaz a tavalyi, második
félévet jellemző technikai recesszió idén is folytatódott. (Megjegyzem, az unió
egészében 2022-ben nem állt elő az előző negyedévekhez mért GDP visszaesés,
mint ahogy 2023 első három hónapjában sem.) Erre 1995 óta (amióta a KSH
GDP-számításait folyamatosan követhetjük) csak a nagy világgazdasági válság
idejéből (2008 második felétől 2009 első negyedévéig) találunk példát, ami
finoman szólva is arra utal, hogy nincs jó állapotban momentán a magyar
gazdaság.
A 2023 első negyedévében bekövetkezett egy százalékos visszaesés az előző év
azonos időszakához mérten nem utal mély válságra, de a kormány által várt gyors
kilábalás feltételei korántsem rajzolódnak ki. Ha a pozitív várakozások szerint az
esztendő első felében – a második negyedévi javulás után – sikerülne stagnálás
közelébe „felpörgetni” a gazdaságot, a kormány által várt 1,5 százalékos
növekedés teljesüléséhez a második félévben három százalék feletti dinamikára
volna szükség. Ennek a bekövetkezte – az ismert feltételek mellett –
meglehetősen valószínűtlen.
A stagfláció okai
A nemzetközi előrejelzők (IMF, EB, EBRD) és a hazaiak többsége is ez idő szerint
fél százalék körüli GDP-többletet prognosztizál erre az évre a magyar
gazdaságnak, ami alig haladja meg a statisztikai hibahatárt, stagnálásnak
tekinthető. Az év átlagában ugyanakkor az infláció várhatóan húsz százalék
közelébe emelkedik. Az inflációnak és a „növekedésnek” ezt az együtt állását
stagflációnak nevezik, amit meglehetősen nehéz meghaladni.
Az első negyedévi visszaesést a kormány azzal magyarázta, hogy a „szankciók
negatív hatásai” ekkor „csúcsosodtak ki”. Vagyis ahogy az inflációt, úgy a
gazdaság visszaesését is a szankciók váltják ki a kabinet megítélése szerint. Ez
egy nagyon világos, a köz számára könnyen érthető magyarázat. Csak arra nem
ad választ, hogy ha a szankciók egész Európát sújtják, akkor 26 uniós országban
miért (jóval!) kisebb az infláció, mint nálunk. És 25 uniós országban miért nagyobb
az év első negyedévében a gazdaság teljesítménye a mienkénél. De ha
elfogadjuk a kormány primitív, önmaga felelősségét elfedni akaró „szankciós
infláció” és „szankciós recesszió” szóhasználatát, továbbá az év végére egy
számjegyűre visszaeső inflációs prognózisát úgy, hogy még a növekedés is
felpörögne, akkor arra kell következtetnünk, hogy a kormány szerint az orosz-
ukrán háború hamarosan véget ér, és a szankciók hatásai kiiktatódnak. Vagyis a
magyar kormány béke melletti elkötelezettsége gazdasági szempontból azért is
indokolt, mert a háború lezárása azonnal felszámolná a magyar stagflációt és az
általa kiváltott problémákat. Aki ezt a szcenáriót elhiszi, annak kéretik orvoshoz
fordulni.
A hazai stagfláció az Orbán-kormány politikájából következik
Abból, hogy a parlamenti választások megnyerése érdekében (mert nagyon félt a
vereségtől) akkor engedett rá a kormány százmilliárdos pluszokat a fogyasztói
piacra, amikor a termelői árnyomások is megerősödtek. És ez csak a betetőzése
volt a 2017 óta folytatott, minden áron növekedést hajszoló (ugyancsak a
választások megnyerésére kacsintó) monetáris és kormányzati politikának.
Ráadásként a kormány antiinflációs politikát szimuláló döntései (ársapkák,
kamatsapkák, hiteltörlesztési moratórium) – a kommunikációs hadjárat ellenére is
– rendre mind az inflációt erősítették. Ehhez jött a költségvetési túlköltekezés
miatt kiszakadt büdzsé rendbetételének igénye, amit adóemelésekkel, különadók
kiterjesztésével és növelésével, valamint több mint 2000 milliárd forintra tehető
beruházás-befagyasztással és az állami kiadások több száz milliárd forintra
előirányzott, direkt faragásával véltek megoldani. Mindez amellett, hogy további
infláció-emeltyűnek bizonyult, befékezte a növekedés hajtóerőit, amelynek világos
jeleit a múlt év második felének adatai már pregnánsan visszatükrözték.
A magasra szökött infláció és a tavaly szeptember végétől extra méretekben
gyorsulva romló forintárfolyam olyan magas jegybanki kamatokat kényszerített ki,
ami a hitelek drágításán keresztül közvetlenül is visszafogta a növekedést, de
közvetetten is hatott arra. Mégpedig a költségvetés kamatterheinek rapid
emelkedése által, a költségvetés mozgásterét ugyanis nemcsak a
deficitcsökkentés szükségessége korlátozza, hanem az ablakon kidobott pénz is,
a többezer milliárd forintra emelkedő, az idén a 2019. évinek a négyszeresét
kitevő kamat is.
Ám a stagflációért az Orbán-kormányt még egy lényeges ponton terheli
felelősség, az uniós pénzek megszerzéséért felmutatott renyhesége okán.
Több mint két éve folynak a tárgyalások Brüsszellel, és jó, ha a nekünk
engedélyezett több milliárd euróból az év vége felé valamicske csurran-cseppen.
Az euróforrások befolyásának elmaradásáért a kormány most már nemcsak
befelé, a törzsközönségének szidja az uniót, hanem kifelé is. Nyíltan kárhoztatja
az uniót és teszi felelőssé az euróalapok megnyitásának elmaradásáért, valamint
annak a magyar gazdaságra gyakorolt kedvezőtlen hatásaiért, mint ahogy erről az
Európai Bizottságnak benyújtott legutóbbi magyar konvergenciaprogram is
tanúskodik. Ezzel szemben az az igazság, hogy Orbánék nem mutatnak
egyértelmű hajlandóságot a tavaly év végén Brüsszel által 27 pontban
megfogalmazott elvárások teljesítésére. A kamatmentes vagy/és nagyon olcsó
uniós pénzek pótlására felvett piaci hitelek pedig emelkedő kamataikkal a jövő
lehetőségeit szűkítik, miközben a kölcsönök visszafizetési alapjai nem erősödnek
(éppen úgy, mint történt ez a volt rendszer utolsó évtizedeiben).
Az uniós források késlekedésén (elmaradásán?) túl, együttesen rontja az idei
növekedési esélyeket a háztartások reáljövedelmének csökkenése, a magas árak
és kamatok miatt visszaeső lakossági lakásépítés, a beruházások egy részének
befagyasztása és az első négy hónapban ismét megroggyant költségvetés
rendbetételének szükségessége. Ez utóbbi miatt a kabinet várhatóan ismét a
szokásos eszközeihez fog folyamodni (adóemelések és adókiterjesztések), ezzel
is fokozva a befektetők bizonytalanságát, a vállalkozások bővítésének eminens
elriasztóját és végeredményben az inflációt is.
Ebben az évben összességében a belső (fogyasztási és felhalmozási) kereslet
további szűkülése várható. S ha lesz is némi nulla feletti növekedési többlet, akkor
az annak lesz köszönhető, hogy a belső kereslet visszaesése visszaveti az
importot, amivel szemben kedvező exportdinamika várható (miközben a Nyugat a
hét szűk esztendő felé nyargalászik?!). Keresleti oldalról tehát kizárólag külső
tényező, a nettó export (az export, import pozitív különbözete) hat növekedési
húzóerőként.
xxx
Az Európai Bizottság legutóbbi prognózisa szerint az idei uniós és a magyar GDP-
dinamika épp a fordítottja annak, mint ami a felzárkózásunkhoz kellene. Az unióra
előre jelzett egy százalékos GDP-emelkedéssel szemben a fél százalékosra
vélelmezett magyar ütem távolodást és nem közeledést jelez az unió átlagához.
Vagyis lecsúszást akkor, amikor az elmúlt évben már Románia is utolért
bennünket az egy főre jutó GDP-nek (vásárlóerőben számított) az unió átlagához
viszonyított mértékét illetően. S nem mellesleg: Románia az idei első
negyedévben majdnem három százalékkal bővült, és ugyanekkor a sorban tavaly
mögöttünk állók (Szlovákia, Lettország, Bulgária) is rendre növekedést mutattak
fel (a horvát adat még nem ismert, de valószínűsíthetően – a többi mediterrán
országhoz hasonlóan – ott is nőtt a bruttó hazai termék).
Uniós források nélkül és az Orbán Viktor kialakította
gazdaságműködési/működtetési rendszerben (amely egyre inkább emlékeztet a
letűntnek vélt szocializmusra) további lecsúszásunk szinte biztosra vehetően
folytatódik.