„Az esztétikai megítélésben eltűnnek a generációk”

BESZÉLGETÉS ZALÁN TIBORRAL
Szabó B. Eszter
tiszatajonline.hu
A József Attila-díjas író, költő, dramaturg egy nappal a beszélgetésünk előtt érkezett haza
Magyarországra, hiszen külföldön is számos irodalmi est vendége. A közeljövőben még
Japánba, Dél-Koreába is készül. Mindezért angol nyelven tanul, a beszélgetésünk után pedig
rögtön a nyelvtanfolyamra siet.
– Most éppen honnan érkezett haza?
– Zilahon voltam. A találkozóra helyi költőket, valamint európai szerzőket is meghívtak.
Remekül éreztem magam, sok hozzám hasonlóan érzékeny emberrel találkoztam, és egy
rendhagyó irodalomórát is tartottam fiataloknak. Ott pedig érdekes dolgok történtek.
– Mégis mi történt?
– Az egyik diák megszólított: „Jaj, maga nem szereti, ha megismerik.” Kérdeztem tőle, hogy
ezt mégis honnan tudja. Azt felelte, a TikTokon látott velem egy videót, amiből kiderült.
Kivágtak egy-egy frappáns gondolatot, onnan ismerte a történetem. Gondolom…
– És valóban nem szereti?
– Nem, hiszen nincsen mindig jó kedvem az ismerkedéshez. Nem vagyok celeb, nem fontos,
hogy ismerjenek. Én annak örülök, ha a szövegeimet ismerik. Vagy ha megnézik a drámáimat
színpadon; nyugodtan mondhatom, belőlem az a lényeg, amit írok. Nem vagyok olyan típus,
aki nyomul előre a személyével. Visszatérve a rendhagyó irodalomórára, amit
végigröhögcséltünk, közösen írtunk verset a gyerekekkel, nagyon klassz és emlékezetes volt.
Végre megláthatják, hogy olyan élő költő is van, aki még a közös hangot keresi a fiatalokkal.
– Ez általánosságban is így van? Jól kijön a fiatalokkal?
– Nagyon jó véleményem van a fiatalokról, noha az én generációm hajlamos ítélkezni.
„Éljünk, Lesbia, kedves, és szeressünk! Csak mormogjanak a mogorva vének”, írja valahol
Catullus, valahogy így. Én rájöttem, miért morgolódnak: irigylik a fiatalokat, és nem tudják a
nyelvüket. Azt hiszem, a fiatalok semmivel sem rosszabbak, mint amilyenek mi voltunk.
Csupán mások. Ezt a másságot nincsen jogunk kritizálni, csak kirívó dolgok esetén. Esztétikai
megítélésben egyébként eltűnnek a generációk. Számomra egyelőre nem elsődleges a korom,
csak ha az évek miatt fáj a térdem. Persze, hogy fontos a fiatalok visszajelzése, jó tükörnek,
vagy bármi másnak. Az egyik unokám nemrég megkérdezte: „Nagyapa, te tényleg azt
gondolod, hogy mindig olyan bölcs vagy?” Éreztem, ebből baj lesz, felszívtam magam,
mondtam: „igen Zizike, én úgy érzem, mindig bölcs vagyok”. Erre azt felelte: „Attól tartok,
nagyon tévedsz!”, és otthagyott. Igaza volt, azt hisszük, mert tapasztaltak, úgy bölcsek is
vagyunk, pedig sok mindent nem tudunk. Ugyanúgy tanulnunk kell a fiataloktól, ahogy
fordítva, nekik tőlünk.
– És mennyire érzékeny kritikákra, meglátásokra?
– Rendkívüli módon. Pontosan tudom magamról, nem ez a legjobb tulajdonságom, ezért sem
voltam jó tanár: engem nem érdekelt, hogy mindenki figyel, az volt fontos, ha volt egyetlen
ember, aki nem, hogy ő miért nem. Az az egy el tudta törni a lelkemet. Ugyanígy vagyok a
kommentekkel, kiszúrom azt az egyetlent, akinek problémája van velem. Tudom, ezzel nem
kellene foglalkoznom, de költőként különösen érzékeny vagyok a bántó szavakra. Egyáltalán,
a szavakra. Ebből nem engedek, hiába mondják, hogy ne foglalkozzam vele, ilyenkor
senkinek sem hallgatok a tanácsára. A kritikákhoz hasonlóan viszonyulok, bár azzal tisztában
vagyok, hogy számos kritikus elvetélt író, akinek nem jött össze a primer irodalmi pálya,
következésképpen minél jobbat írsz, annál nagyobb az ellenérzése veled szemben.
– Milyen bevett szokások kísérik a munkáját?
– Felveszem a fejhallgatómat, operát hallgatok, és közben tíz ujjal gépelek vakon, és még a
tévét is nézem közben.
– A zene atmoszférája nem befolyásolja az írásainak a hangulatát?
– Ha olyan zenét hallgatok, amire nagyon oda kell figyelni, az nem jó, hisz eltérít a
szándékaimtól. Viszont a zene hangulata nem nyomja rá a bélyegét az írásra. A zene ilyenkor
egyfajta társ, ami segít elviselni a monotonitást. Az írás nagyon magányos elfoglaltság.
Ugyanakkor csendben is tudok dolgozni, gyakorlatilag mindenhogy. Sokan nyilatkoznak
különleges munkamódszerekről, melyben kifejtik, milyen irányból mártogatják a kekszet a
teába, szúrják meg a rothadó almát, de nekem csak az a fontos, hogy ne szóljanak hozzám,
amikor írok. Ha valami foglalkoztat, a világ úgyis kívülre kerül. Sokszor előfordult már, hogy
nem szálltam le a villamosról a házam elé érve. Valahol tudat alatt pedig már éreztem, hogy le
kellene szállni, de fontosabb volt, hogy befejezzek és rögzítsek egy mondatot. Egyébként
mások írásai is fontossá tudnak válni számomra, előfordul, hogy írok egy-egy folyóirat
szerkesztőségének, hogy ki az az XY, akitől nemrégiben közöltek egy valamilyen írást, és
hogy tudnám az elismerésemet jelezni feléje. Ma már rengeteg lap van, bár ez nem azt jelenti,
hogy sokkal több a tehetség – bizonyára meg kell találnom a számomra fontos új szerzőket.
– Ön mikor tudta kimondani először magáról, hogy író?
– Ma sem mondom ki túl szívesen ezt. Azt meg végképp nem, hogy költő vagyok. Ha muszáj
meghatározni magam, akkor inkább a dramaturg szót használom. Apám például mindenkinek
azt mondta, hogy tanár vagyok, hiszen az is voltam. Szégyellte, hogy költő a fia, mert szerinte
a legtöbbjük egy üveggel a zsebében és árokban végzi.
– Önt hogyan érintette, hogy az édesapja nem merte felvállalni a fia foglalkozását?
– Merni talán merte, csak nem akarta. Természetesnek vettem. Kubikos volt, de hétvégenként
vőfély – rendkívüli beleélő képességgel és nyelvi intelligenciával, tehát istenadta tehetséggel
megáldva. Természetesen, ennek ellenére máshol volt a világa tengelye számára, másképp
gondolkodott. Korán reggeltől késő éjjelig a földön, a földdel dolgozott. Persze velem is
megesik, hogy hajnalokig írok egy művet, de ezt sohasem mondtam neki, minek is mondtam
volna, hiszen szerinte csak a fizikai munkát végző ember dolgozik. A szellemi munka helyett
nyugodtan lehetne aludni, gondolta és mondta az apám. Azzal ráadásul nem is rontanám a
szememet.
– Soha nem ismerte el Önt?
– Egy este erejéig, talán. Ott kell kezdjem, hogy volt olyan időszak, amikor a saját
megyémben be voltam tiltva. Évekig. Erről nem szívesen beszélek, mert számomra nem
elegáns ezzel hencegni. Csoóri Sándorral együtt voltam nem kívánatos, „kulturális
rendezvényeken nem használható” személy, tehát elmondhatom, nem voltam túl rossz
társaságban. Amikor aztán kilenc év után felszabadultam ez alól, az abonyi könyvtárban
rendeztek egy nagyszabású irodalmi estet nekem, amire sok ismert és népszerű emberrel
érkeztem haza. Jankovics József irodalomtörténész, Nagy Zoltán és Lukács Sándor színészek,
Huzella Péter zenész. Apám is eljött, és invitáltam, hogy maradjon ott velem a fogadáson.
Kérdezte, mi az a fogadás? Honnan tudhatta volna! Elmondtam neki, hogy a rendezvényt
követően beszéltetünk, és annyit eszünk és iszunk, amennyit csak szeretnénk. És ki fizeti,
kérdezte. Nem mi, feleltem. Míg odaértünk, többször felemlegette: „De biztos, hogy ők
fizetik? És neked és miattad?” Hitetlenkedett. Remek este volt, apám letegezte a párttitkárt,
aki addig a köszönését se fogadta, és fiamnak szólította. Később, a hónom alatt vele,
hazaimbolyogtunk. Pár nap múlva barátom és költőtársam, Lukács Sándor mondott verset a
tévében, apám szóvá is tette, hogy nagyon hasonlít arra a figurára, aki az irodalmi esten és
utána nálunk velünk volt. Mondtam neki, nemhogy hasonlít, hanem ő az. Meglepte, hogy
ilyen, számára is híres emberek közt mozgok, de aztán annyiban is hagyta a dolgot.
Édesanyám viszont többre tartotta kezdeti írói munkálkodásomat is, könyveket vásárolt
nekem már kora gyermekkoromban, és maximálisan támogatott a szándékaimban, és teszi ma
is ezt. Figyelt rám, közben persze aggódott. Aggódik azóta is, eleget, szegény. És figyel rám.